A sort még folytathatnánk. Mindenekelőtt azzal, hogy egyre inkább lekerül a napirendről az orosz–nyugati kapcsolatokat megmérgező ukrán válság kérdése, és mind Európa, mind pedig Amerika számára kezd teherré válni az egyről a kettőre lépni képtelen kijevi elit. De az egyértelmű sikerek közé tartozik az is, hogy Oroszország érdekeit már az OPEC-ben is többen megértették, a termelés visszafogása miatt is emelkedett az olaj ára. Moszkvának sikerült rendeznie a viszonyát Tokióval is, s egyre közelebb a kurili kérdés lezárása, miközben mozgásterét növeli, hogy Trump egyebek mellett Kína feltartóztatásában számít rá.
Putyin így számára ugyancsak kedvező nemzetközi környezetben fordulhat rá az újraválasztását a belpolitika középpontjába helyező 2017. évre. A nyugati nyomásnak is köszönhetően égi magasságokban lévő népszerűsége (86 százalék) miatt aligha kell emiatt aggódnia. Ő azonban nem csupán elnök akar lenni, hanem történelmet akar írni, így negyedik ciklusában új alapokra kell helyeznie Oroszországot. Nem léphet le a színről addig, amíg nem sikerül gazdasági értelemben növekvő pályára állítani, modernizálni az országot, a társadalomból pedig igazi, nem kizárólag a Krím hazatérésének érzésén alapuló nemzetet formálni. 2016 e tekintetben is változást hozott, hiszen a gazdaság szűkülésének mintha vége lenne, a munkanélküliség a maga öt százalékával kezelhető, mint ahogy a hatszázalékos infláció is. Ráadásul a szankciók ellenére is sikerült 11 milliárd dollárért eladni a Rosznyefty papírjainak 19,5 százalékát, és úgy tűnik, mégiscsak lesz Török Áramlat, akkor e büntetések oldódásával újabb lendületet kaphat Oroszország. Kérdés persze, hogy mennyire érdeke ez a vetélytársaknak.
