Szinte még „el sem ült a füst” a Kászem Szolejmani tábornok meggyilkolása miatt végrehajtott iráni megtorló csapások után, szakértői kommentárok már egyöntetűen arról szóltak, hogy a perzsa állam szándékosan nem akart túl nagy kárt okozni. Pontos diagnózist egyelőre nehéz lenne felállítani, mert hitelt érdemlő információk még mindig nem érkeztek a pusztítás mértékéről.
Egy nappal a támadások után úgy tűnik, hogy személyi sérülés nem történt. Erbíl környékén két rakéta csapódott be, közülük az egyik nem robbant fel, a másik egy üres területre hullott. A támadás java a Bagdad melletti Ain al-Aszad légitámaszpontnak jutott, ezt 17 rakéta vehette célba. Hivatalos felvételeket a károkról nem hoztak nyilvánosságra, ám műholdképek alapján úgy tűnik, hogy itt legalább öt objektumot ért találat. Ezek pontos funkciója egyelőre nem ismert.
Ennyire futotta volna a rettegett Forradalmi Gárdától? Számos jel arra utal, hogy nagyon is tudatosan el akarták kerülni az újabb amerikai megtorlással fenyegető jelentősebb károkozást. Az egyik ilyen jel a célpontválasztás.
Két, amerikai katonáknak otthont adó támaszpontra lőttek, közülük az al-Aszad az egyik legrégebbi, megerősített bunkerekkel, többméternyi vasbeton szerkezetekkel, alagútrendszerekkel. Ennél jóval nehezebben védhető helyeket is találhattak volna.
Másrészt árulkodó, hogy a támadáshoz valószínűleg a nagyjából 200 kilométer hatótávolságú Fateh–110-es, valamint a 800 kilométer hatótávolságú Qiam–1-es ballisztikus rakétákat használták. Ezeket becsapódás-előrejelző rendszerek segítségével könnyebb jelezni.
Irakba az amerikaiak ugyan nem telepítettek komolyabb rakétavédelmet – a térségben a Patriot rendszerek inkább stratégiai helyeket, például olajmezőket, erőműveket védenek –, de tavaly a szaúdi olajlétesítmények ellen elkövetett – feltehetőleg iráni hátterű – drón- és cirkálórakéta-támadás már bebizonyította, hogy milyen hatékonysággal tudnak lecsapni az irániak.
Harmadszor: amerikai lapértesülések szerint Washingtonban már előző nap tudtak róla, hogy valami készülődik. Irán legalább Iraknak jelezte is, hogy támadni fog, így valamennyi idő biztosan volt felkészülni.
Névtelenül nyilatkozó európai és amerikai kormányzati források is arról számoltak be, hogy úgy vélik, Irán nem akart túl nagy kárt okozni, nehogy tovább fokozódjon a konfliktus, ugyanakkor megtorlatlanul sem hagyhatták a tábornokuk halálát. Nem értett ezzel egyet Mark Milley, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának vezetője, aki úgy vélte, az irániak nagyon is rombolni és ölni akartak.
Az biztos, hogy hiba lenne lebecsülni a perzsa államot, az elmúlt években többször bizonyították, hogy képesek távolról telibe találni egy célpontot. Mint az a grafikánkból is látszik, a szankciók tépázta irániak katonai ereje nem mérhető az amerikaihoz, Teheránnak ezért esze ágában sincs hagyományos háborúba keveredni. A perzsák ütőerejét elsősorban a rakétaarzenáljuk adja.
Ezek az Egyesült Államokat még nem képesek elérni, de a térségbeli bázisait és szövetségeseit olyan rakétaesővel boríthatnák be, melyet egyetlen védelmi rendszer sem képes maradéktalanul elhárítani.
Számolni kell a gyors és mozgékony haditengerészetével is. Szemtől szembeni küzdelemben ezek alulmaradnának, de az üss és fuss taktikával sok kellemetlenséget okozhatnának az ellenfélnek. Több ezer vízi aknájuk is van, így a világ jelentős olajforgalmát bonyolító Hormuzi-szoros lezárása vagy akadályozása nem jelenthetne problémát.
Éppen Szolejmani hagyatékát felhasználva óriási fenyegetést jelentenének a különféle külföldi síita szövetségesek. A háború Iránnal egyben háborút jelent a libanoni Hezbollahhal, az iraki síita milíciákkal, a szíriai kormánnyal, a jemeni húszikkal, a palesztin szélsőségesekkel is.
