Kíváncsi művészek, szokatlan tér

A tapasztalt kiállításlátogatót kevélységgel kísérti az ördög: ha sokat láttunk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy már mindent láttunk. De mikor azt olvasom, hogy a börtön világa költözik a MANK Galériába, miszerint a Gruppo Tökmag Művészcsoport mutatja be Design és biztonság című kiállítását, elcsodálkozom. Gruppo Tökmag? Gyermekkiállítás lenne? De hogy jön a Tökmaghoz a börtön?

A kiállítás minimalista, akár a világ, amiről szól Fotó: Kurucz Árpád

Minden művésznek megvan a maga bogara, bizony olyan is akad, aki a konstruktivista, posztmodern építészetért rajong. Nincs ezzel baj, virágozzék minden virág, ahogy a költő mondja – bár kissé szépelgőnek hat virágzást emlegetni a minden organikusságot mellőző, rideg falanszterek láttán. Biztosan javíthatatlanul maradi vagyok, de hiába vannak nekem egy betonkockán színes minták, terpeszkedik a tetején egy másik kocka vagy áll az egész a feje búbján, attól még ugyanolyan szomorú szörnyeteg, mint a házgyári panel, csak ezt még el is hazudja.

Ám határozottan úgy fest, az emberiség elfogadta, hogy a XX. század művészettörténetének pár fejezete körülbelül a katasztrófaturizmus és az extrém sport határmezsgyéjén átélhető attitűdöt kíván a szemlélőtől. De az is igaz: a rútság esztétikája minden korban érdekes volt. Csak élni ne kelljen esztétizálásunk titokzatos tárgyában.

A valóság is szokatlan: két fiatal művész, Tábori András és Budha Tamás ösztöndíjas útján külvárosi tereket, épületeket tanulmányozott Stras-bourgban, s egy hónapnyi keresés után egy börtön keltette föl érdeklődésüket. Ahogy Tábori András elmondta: díszesebb, színesebb volt az átlagos börtönöknél, a maga nemében szokatlan, játékos formavilággal (Mélyi József művészettörténész is az EU-szabványosított, átlagos börtönöktől elütő, konstruktivista, az absztrakció és figuralitás határán mozgó posztmodern jegyekről szólt megnyitóbeszédében). Az alkotó hozzátette: az eltűnőben lévő, nyolcvanas évekbeli posztmodern épületek megérdemlik, hogy művészettörténeti értékként dokumentálják őket.

A kiállítás minimalista, akár a világ, amiről szól
Fotó: Kurucz Árpád

Tábori András és Budha Tamás kiállított alkotásaikban a börtönépület absztrakt motívumait ábrázolják. Az is érdekelte őket, hogyan látják maguk a fogvatartottak a börtönt, ezért két, velük dolgozó művészen keresztül (személyesen nem vehették föl velük a kapcsolatot) megkérték őket, hogy készítsenek rajzokat kényszerű életterükről. Ezeket is láthatjuk a galériában, komoly felületet foglalnak el az említett munkák mellett.

Egyszerű, hol kevesebb, hol több kézügyességről árulkodó, magától értetődően a legminimálisabb eszközökkel készült munkák ezek, olyan emberektől, akik bárhol szívesebben lennének, mint ahol vannak. Ez természetesen sugárzik a képekből. A börtönvilág egyik közhelye, hogy a fogvatartott lelkiállapotának általában minden, szabad világból érkező inger jót tesz.

Tábori András kérdésemre elárulta: azért Gruppo Tökmag a nevük, mert munkásságuk során nyomokat, jeleket hagynak urbánus közegekben, köztereken, akár az elszórt, elszemetelt szotyi. Értem én a tréfát, az önirónia szimpatikus, bár a nevet hallva legjobb esetben is óvodáskorú gyermekek tehetséggondozására asszociál-nék. Tény viszont, hogy 2008 óta léteznek, rengeteg művészeti rendezvényen vannak jelen.

A kiállítás ajánlott a posztmodern építészet rajongóinak és a börtönök világa iránt érdeklődőknek, valamint mindazoknak, akik szeretnek elmenni az esztétikai határokig, aztán azon morfondírozni, hogy művészet-e még, amit látnak, vagy inkább valami más, és ha utóbbi, akkor tulajdonképpen micsoda. A kiállítás március 10-ig tekinthető meg a szent-endrei MANK Galériában.