A Műcsarnokban most bemutatott mintegy kétszáz fotó Kőbányai szociológiai írásaiban gyakran felbukkanó „beatünnep” és „beatünnep vége” fogalompárra fókuszál. Megjeleníti a beatnemzedék továbbélését, így a Kőbányai által „magyar Woodstocknak” tartott, május 1-jei tabáni koncertek ünnepi jellegét kidomborító, a zene felszabadító hatását olykor eksztázisban megélő sztárokat és rajongóikat, illetve a beatünnep végét jelző Beatrice-korszak, a csövesjelenség, valamint a korai punk és alternatív klubkoncertek kiábrándultabb világát.
Bár mindkét jelenségnek megvolt a nyugati előzménye, nálunk mégis sajátosan magyar jellegzetességeket öltött, nemcsak külsőségeiben, de abban is, hogy az idősebb generációval szembeni lázadásba a szocialista rendszer ifjúságpolitikájával szembeni elégedetlenség keveredett.
Jóllehet az államhatalom részéről nálunk mindig voltak a popzenének támogatott formái, a beat- és később a rock- és punkkultúra jó része a tűrt és tiltott kategóriák határmezsgyéjén mozgott.
Így volt már az Illés együttes szilenciumra ítélésének idején, és ez a szemlélet lehetetlenítette el a Beatricét, illetve vezetett számos punk- és alternatív koncert (sőt zenekar) betiltásához, egyes előadók bebörtönzéséhez a nyolcvanas években.
Kőbányai felvételei ekként a zenetörténeti dokumentáción túl a késő Kádár-korról is látleletet nyújtanak.