Blaskó Péternek nem járna taps Bécsben

A HVG szerint Blaskó Pétert a bécsi Burgtheaterben megtapsolnák, ha tiltakozó levelet olvasna fel. Ugyan már!

Az osztrák néppárt, az ÖVP számos politikusa bojkottra szólította fel a bécsieket – tény, ez utóbbi végül jó reklámnak bizonyult: a darabot 1988 és 2000 között több mint 120 alkalommal játszottak a Burgtheaterben, 127 ezer néző előtt.

Mindenesetre a balliberális Der Standard kulturális rovatának akkori vezetője, Peter Sichrovsky még a darab bemutatója előtt arról írt, hogy olvasta Bernhard színművét, ami „rettenetesen rossz”, s abbeli óhajának adott hangot, hogy Bécsben bárcsak olyan demokrácia volna, mint a németországi Frankfurtban, ahol megakadályozták Rainer Werner Fassbinder színműve, A szenny, a város és a halál bemutatóját. A konzervatív Die Presse három vezércikket is szentelt a Heldenplatz elítélésének, míg a népszerű bulvárlap, a Der Kurier cinikusnak nevezte a bemutatót, s úgy vélte: „a Burgtheater kultúrharcot játszik – színház helyett”. (Nincs új a nap alatt.)

Visszatérve a HVG írásához: Bernhard művészete nem váltotta ki az „elit egyetértését”. Amúgy meg egy színmű bemutatása és egy vendégtársulat politikai jellegű akciója között egyenlőségjelet tenni erős csúsztatás. Techet írásának nagy része viszont erre a csúsztatásra épít, emellett Blaskónak, az „Orbán kezéből Kossuth-díjas színésznek” tulajdonít különféle állításokat, dús fantáziával.

Igaz, Techet írásában megemlíti, hogy a Burgtheaterben voltak akciók az ÖVP−FPÖ-kormány elleni tiltakozásul. Lehet, hogy ez így van, ám annak idején 250 ezren is tüntettek Bécs utcáin a fekete-kék koalíció ellen, amelyben amúgy a Burgtheater egykori színésze, Franz Morak államtitkárként vállalt szerepet. (Morak volt egyébként az, aki Európa legjobban dotált színháza, a Burgtheater élére nevezte ki Matthias Hartmannt, aki diploma nélkül, ösztönös zseniként „bizonyított” a magyar kultúra szakértőjeként, a bécsi teátrum húszmillió eurós adósságának felelőseként is.)

A tiltakozó levelek felolvasását a Burgtheaterben pedig nem feltétlenül díjazzák. Ismert eset: 2013 októberében, a bécsi teátrum fennállásának 125. évére rendezett konferencia egyik szünetében Christian Diaz nézőtéri ügyelő váratlanul felállt a színpadra, a munkakörülményei, a 16 órás szolgálat miatt panaszkodott. Elmondta, nem a színház a munkáltatója, hanem egy olyan dán-angol biztonságvédelmi cég, a G4S, amely kapcsolatba hozható emberijog-sértésekkel.

A Nestroy-díjas színésznő, Sunnyi Melles nem igazán hagyta szóhoz jutni az ügyelőt. „Úgy veszem észre, ezt a csapatot ebben a színházban egyáltalán nem lehet kritizálni” – fogalmazott a szünetet megzavarva Christian Diaz, akit az eset után elbocsátottak.

(A Burgtheater jelenlegi vezetője, Karin Bergmann egyébként ezen a 2013-as konferencián arról tartott előadást, hogy a színháznak utópiát kell kínálnia a nézőnek – e gondolatát elevenítették fel az elmúlt héten a budapesti Goethe Intézet Streitkultur-kurzusán, amiről a Mandiner beszámolt. Lásd még: öten Vidnyánszky Attila ellen, a demokratikus szellem jegyében.)

A HVG ultraliberálisnak szánt publicisztikája végén az osztrák művészet szabadságával példálózva Blaskó Péternek a következő kérdést teszi fel a szerző: „Mikor lesz, mikor lehet majd annyira szabad és kritikus a magyar színházi élet is saját országával, saját mítoszaival, saját múltjával szemben? Nem kell persze annak lennie – de ha majd Blaskó legközelebb ki akarná oktatni a Burgtheater színészeit, talán először nem ártana otthon körbenéznie.”

Techet a szabad és kritikus művészetet így illusztrálja: „A Hundstage c. filmben – amelyet színpadon is játszottak, és amely az osztrák állam és a Bécs városának jelentős anyagi támogatásával készült el – egy fenekéből kilógó gyertyával énekli a részeg főszereplő az osztrák himnuszt.”

Nos, Ulrich Seidl filmjét 2002-ben bemutatták Magyarországon Kánikula címen, s nem bizonyos, hogy a film szüzséje a Techet által idézett jelenettel volna leginkább megragadható.

A nem a konzervatív értékrendjéről híres Magyar Narancs mindenesetre nem a szabad és kritikus művészet alkotásaként ünnepelte a Kánikulát. Csúnya, rossz Ausztria, fuj, fuj! című kritikájában Seidl filmjét ekként értékelte: „Régi osztrák izé ez a polgárpukkasztó öngyűlölet.” „Kényszeredett jelenkori bestiárium.” „Az infantilizmus mint egérút az elhülyülésből. Pofon a szarnak.”

Amúgy bőven lehet találni itthon Seidl filmjénél jobb, társadalomkritikus alkotásokat.