Az Olaszliszkai: nincs feloldozás, csak bűn van

Kockázatos vállalkozás volt, ám fontos produkció lett a Katona József Színház előadása.

fib
2015. 10. 15. 7:12
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Színház és közélet szükségszerű összefonódása gyakran vezet didaktikus előadásokhoz. Nagy kihívás érvényesen szólni a jelenkor társadalmáról. Különösen, ha olyan esetet dolgoz föl egy szöveg, mint Szögi Lajos tiszavasvári földrajz-biológia szakos tanár meggyilkolása, amely 2006-ban megrázta a közvéleményt, és a mai napig komoly indulatokat vált ki. Szögi Olaszliszkán autójával látszólag elsodort egy úton átszaladó kislányt, akinek nem esett baja, ám a feldühödött rokonok a lányai szeme láttára agyonverték a tanárt. Milyen nyelv lehet képes megragadni mindezt?

„Kilenc éve annak, hogy meglincselték Szögi Lajost. És ez alatt a kilenc év alatt a magyar társadalom nem tudta feldolgozni az olaszliszkai tragédiát. Ha feldolgozta volna, akkor ma nem kellene azzal szembesülnünk, hogy Borbély Szilárd Az olaszliszkai című drámájának bemutatója a Katona József Színházban így felkorbácsolja a kedélyeket.”

Pion István jegyzete a kilenc éve történt tragédiáról és Borbély Szilárd darabjáról.

Olvassa el itt!

Borbély Szilárd író, költő, irodalomtörténész a görög sorstragédiák formáját választotta, hogy kifejezze a gyilkosságban rejlő magasabb rendű értelmetlenséget. A költészet nyelvén igyekszik hangot adni áldozatoknak és tetteseknek, és az ő szólamaikon keresztül bizonyítja, nem találhatunk egyértelmű igazságot semmire. A társadalmat így csak a megértés, az emlékezés tarthatná egyben, ha ezek hiánya nem feszítené szét éppen. Az előadás azonban még ennél is tovább megy, hiszen a gyilkosságot a szerző személyes tragédiájába helyezi.

Borbély Szilárd szülei 2000 karácsonyán brutális rablótámadás áldozatai lettek, édesanyját megölték, édesapja sosem épült fel teljesen a sérülésekből. A szerző ezt követően több művében igyekezett feldolgozni a feldolgozhatatlant. A Halotti pompa és az Egy gyilkosság mellékszálai megrázó szövegek, egy létbiztonságát elvesztő ember vallomásai a korról, amelyben élni kényszerül. A súlyos depresszióval küzdő Borbély Szilárd 2014-ben önkezével vetett véget életének. Halálával ránk hagyta az emlékezés kötelességét.

Erre a feladatra reflektál a Máté Gábor rendezésében színre vitt, 2011-ben írt darab is. A szerző történetének beemelésével pedig tovább tágítják az emlékek körét az alkotók, hiszen az előadás a műveiből és interjúiból vett részletekkel keretként felidézi a szerző történetét. De Az Olaszliszkai nem tényirodalom. A Katona előadása nem Szögi Lajosról és nem is Borbély Szilárdról szól. A produkció az emlékezést emeli középpontjába, és így mindannyiunkat, akik tehetünk a felejtés ellen.

A színpadon egy verem fogadja a nézőt, a talaj aprólékos keresztmetszetét látjuk, mindent, amit a föld az eltelt évszázadokban magába fogadott. Ebbe a térbe lép be a szerző, Fekete Ernő, és a szemünk előtt belekezd a darab megalkotásába. Ez az indítás összeköti két gyilkosság áldozatát, Szögi Lajost és Borbély édesanyját. A szülei elleni támadás jegyzőkönyvét felidézve úgy fogalmaz: „Szembesültem azzal: a megaláztatás része a rendszernek”.

Annak a rendszernek, amely az áldozatot és a tettest egyaránt magába zárja, és a megaláztatásban lehetetlenné teszi a katarzist. Nincs feloldozás, csak bűn van. Máté Gábor azt írta az előadásról, hogy igazságok csapnak benne össze egymással. De milyen igazsága lehet a mélyszegénységnek, az embertelen dühnek? És ugyanígy: igazság-e a jog nyelve? S mi a brutálisan meggyilkolt áldozat igazsága? Az Olaszliszkai sokkal inkább léthelyzetek összecsapása, amelyben így vagy úgy, de mindenki alulmarad.

„Hogyan lehetne elhalványítani a kilenc évvel ezelőtti tanárlincselés emlékét Olaszliszkán? Például azzal, ha bebizonyosodna, igaz a helyi legenda, és valóban itt született egyik legnagyobb államférfink. Vagy azzal, ha siker koronázná az ország első cigány borászának »ötéves tervét«.”

Lapunk riportja Olaszliszka elmúlt kilenc évéről és a jövőről.

Olvassa el itt!

A darabban Áldozatként megnevezett férfi (őt is Fekete Ernő játssza), miközben falvakon autóznak keresztül, két lányának a szülőföld szépségéről, a haza szeretetéről beszél. „Látjátok, gyerekek, csudaszép a világ [ ]. Ó, ez az ország édenkert! Még most is.” A Középső lány (Mészáros Blanka) azonban támadja az idealizmust: „Elhagyni ezt az országot hamar, / hol nem lehet becsülettel élni, / csak ha csalsz, ha lopsz, ha átvered / a másikat, lehetsz.” Unalomig ismételt közhelyeket mantráz, bizonyítva, hogy még a siralmas közhangulatnak sincs megfelelő nyelve, képtelenek vagyunk kifejezni a legalapvetőbb fájdalmainkat. Hogyan beszélhetnénk akkor egy lincselésről?

Nincs nyelvünk a bűnre, bizonyítja az előadás második fele, a tárgyalás, amelyben a tettesek és a törvény csap össze. Végső igazság itt sem születhet. „A sors aligha elkerülhető. És a törvény / nem a sorsot vizsgálja. Csak a tetteket” – mondja a Bíró (Szirtes Ági), és végül: „Az emlékezetet kutatja inkább”. De a Vádlott (Tasnádi Bence) nem emlékszik semmire. Ahogy a társadalom is felejteni akar. „Csak a bulvár, a rémhírek, és menni tovább” – mondja a Kar. A mai kor embere semmire sem emlékszik, mindent elfelejt, így a tragédia bulvárhírré aljasul, amelyet holnap egy másik követ.

A felejtés újabb szintje jelenik meg az előadásban, amikor színpadra lép az Idegen (Haumann Péter), aki ősapja, a csodarabbi (Szacsvay László) nyughelyét keresi Olaszliszkán, és szembesül a felejtés és a gyűlölet összefonódásával. A falu zsidótemetőjét kerítés védi a rongálóktól, de a sírokban nyugvókra már amúgy sem emlékszik senki. És ezen a ponton válik történetivé a felejtés. A színpadon felépített földrétegek elnyelik, mi pedig elfelejtjük a múltat.

Emlékezet nélkül azonban nem érthetjük meg, mi történt, és így azt sem, mi zajlik körülöttünk – állítja az előadás, amely ennek felmutatásában túllép egy színpadi produkció keretein, és már-már szertartássá, a megemlékezés szeánszává válik. Nem volt véletlen, amikor a sorban mellettem ülő idős úr az előadás végén szétnézett a közönségen, és megjegyezte: „Miért tapsolnak, nem értették, hogy mit láttunk? Ezen nem szabad tapsolni!” És valóban, néha jobb csöndben maradni.

Szögi Lajos családja felháborodott a darab bemutatásán – írta meg lapunk múlt pénteken. Jogi képviselőjük, Helmeczy László elmondta, morálisan elfogadhatatlan, hogy a 2006-ban Olaszliszkán agyonvert tiszavasvári tanár feleségének, édesapjának és lányainak megkérdezése, tájékoztatása nélkül mutatják be a művet.

A bemutató napján Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója, az előadás rendezője nyílt levélben követte meg a családot. Mint írta: „Emberiességi okokból kellett volna megkeresnem a családot, ezt elmulasztottam, ezért megkövetem őket. A szándékaim az előadással tisztességesek, az előadás nem sért kegyeletet.” A direktor hangsúlyozta, hogy a „darab irodalmi alkotás, és mint ilyen, fikció”. Borbély Szilárd „nem az olaszliszkai lincselésről írt darabot, hanem az olaszliszkai lincselés kapcsán a világ és az ország állapotáról”.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.