Kilenc éve annak, hogy meglincselték Szögi Lajost. És ez alatt a kilenc év alatt a magyar társadalom nem tudta feldolgozni az olaszliszkai tragédiát. Ha feldolgozta volna, akkor ma nem kellene azzal szembesülnünk, hogy Borbély Szilárd Az olaszliszkai című drámájának bemutatója a Katona József Színházban így felkorbácsolja a kedélyeket. Ez pedig jó fokmérő, mi is lenne más, hiszen a darabbal kapcsolatban művészetről kell beszélnünk. És a jó művészet mindig fokmérő: olyan kérdéseket igyekszik feltenni, amelyre a társadalom reakciója adja meg a választ. A Borbély Szilárd drámája által felszínre került kérdésekre a csönd is felelet lett volna, s az talán azt jelentené, hogy megnyugodtunk. De olyan választ kaptunk, amelyet még az is meghall, akinek nincs füle. Túl hangosra sikeredett.
A Szögi család viszont nem maga a magyar társadalom. Egy feleség a férjét, három gyermek pedig az édesapját veszítette el. Ez feldolgozhatatlan. Nem is szabad semmit számon kérni rajtuk. Egy színházi produkció, amely egy ilyen tragédiát vesz alapul, akarva-akaratlanul is előhívja az emlékeket, a sajtóvisszhang pedig feltépi a sebeket. Mintha most történne, megint. Fáj.
Azonban: „Emlékezni munka. Sokszor kellemetlen, de muszáj” – ezt Borbély Szilárd mondja (Interjú Borbély Szilárddal: Isteni igazság, emlékezet – Haon.hu, 2011. december 22.). És Borbély abban a gondolatmenetben használja ezt a két mondatot, amelyben egyértelművé teszi, hogy a felejtés ellen írta a darabot. Azt is mondja még ugyanitt: „A veszteségből ( ) erőt kell meríteni. Meg kell tanulni a fájdalmat vigasszá fordítani át, hogy a tanulság megváltoztassa az életünket.” És ez az író, aki itt beszél, ugyanaz az ember, akinek szülei rablótámadás áldozatai lettek. Édesanyját meggyilkolták, édesapját súlyosan bántalmazták, és ebbe később belehalt. A tettesek nem lettek meg.
Borbély Szilárd rájuk is emlékezik a darabbal. És azokra a haszidokra is, akik egykor Olaszliszkán éltek, de mára eltűntek. Azért emlékezik és azért emlékeztet, hogy ne felejtsük el. Se ezt, se azt. Így ad esélyt arra, hogy feldolgozzuk, hogy szembenézzünk a fájdalommal. Borbély Szilárd azonban nem tudta feldolgozni a feldolgozhatatlant, s önkezével vetett véget életének. Úgyhogy ma Szögi Lajos mellett Borbély Szilárdra és szüleire is emlékezünk.
De nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója és az előadás rendezője nem értesítette a Szögi családot Az olaszliszkai bemutatójáról. Még akkor sem, ha nem ez az első alkalom, hogy közönség elé kerül a darab. Máté Gábor belátta a hibáját, s nyílt levélben követte meg a családot. Gesztusa azonban azt erősíti, hogy a magyar társadalomban tévedni még mindig csak emberi, személyes. Ez pedig azt jelenti, hogy a jogszolgáltatás nem az. Mert egy színház igazgatója vállalja a hibáját és megköveti az érintetteket, vagyis a Szögi családot, akik viszont a mai napig nem kapták meg a bíróság által számukra megítélt 46 millió forintos nem vagyoni kártérítést. Borbély Szilárd szüleinek ügyében az író apjának halálával zárták le eredménytelenül a nyomozást, kártérítés nélkül. Senki nem ismerte el a hibákat, senki nem követte meg az érintetteket.
Az olaszliszkai című dráma pedig irodalom. Arra hivatott, hogy a kérdések feltevésével csitítsa a gyűlöletet és a haragot, a magyar társadalom gyűlöletét és haragját. Hogy Szögi Lajos meglincselésének és a hasonló tragédiák áldozatainak történetét feldolgozva már a csönd, a méltó emlékezet legyen a feltett kérdésekre a válasz.
