Olaszliszka: rajtunk van a bélyeg

Szögi Lajos megölése óta nem volt gyilkosság a faluban, de a múlt máig kísért.

Ahogy közeledünk Olaszliszka felé, egy bírósági tudósítás emléke kísért. Elmémbe égett, ahogy az egyik tárgyalás szünetében a rokonság – bocsánatkérés helyett – megfenyegette a félárva Emesét. Olyan mélységek ezek, ahová nem szívesen tekint az ember, mert csak sötétséget lát.

Ehhez képest most éppen abba az ezerhétszáz lelkes községbe tartunk, ahonnan ez a romlottság kiáradt, s ahol talán még ma is akad egy-két lincselő szabadlábon. (A Debreceni Ítélőtábla jogerős ítélete a nyolc vádlottból hárman életfogytig tartó szabadságvesztést kaptak, hárman 15-15-17 év fegyházbüntetést, ketten pedig 10-10 évet a fiatalkorúak börtönében.)

Attilának kétszer is odaszólok, hogy Liszkán már lassan hajtson – 2006. október 15. óta az ördög nem alszik. Már a szomszédos Vámosújfalun megyünk át. Szögi Lajosék ide indultak látogatóba az ominózus napon, de soha nem érkeztek meg. Pár száz méteren múlt. Olaszliszkára érve alaposan meglepődünk. Takaros, szépen vakolt házak, rendezett porták mindenütt, szemetet, gazt nemigen látni.

Az első szemközt jövő, egy középkorú asszony, Katalin a község megosztottságáról beszél. Szerinte sokan szerették az előző polgármestert, Kerekes Attilát, aki nemcsak segélyt osztott, hanem cserébe kötelezettségeket is elvárt. A mostani vezető, Fekete Gyula viszont túlontúl szívélyes viszonyban van a cigányokkal, akik emiatt el is kanászodtak – állítja. Bár üres az utca, szinte suttogva közli: „Ha olyanjuk van, a főút kellős közepén grasszálnak csapatostul, nem tisztelnek se Istent, se embert, agresszívak. És így nevelik a gyerekeiket is.” Majd megemlít egy esetet, amikor egy cigány fiú kipisilt az iskola ablakán. – A magyarok nem ide járatják a gyerekeiket – folytatja –, hanem Vámosújfalura, Sárospatakra, az itteni óvodában és iskolában már csak mutatóban akad magyar. Gyakoriak a lopások, de igaz, ami igaz, 2006 óta nem volt emberölés a településen – teszi hozzá. Ez is valami, hümmögjük.

A község központja is tiszta, rendezett. A polgármester barátságosan fogad minket, és máris kimondja, mi nyomasztja leginkább: „Rajtunk van a bélyeg.” Kilenc éve Olaszliszkáról mindenkinek Szögi Lajos megölése jut az eszébe – panaszolja Fekete Gyula. Próbálnak ezen változtatni, csak nehéz. Szeptemberben bor- és mangalicafesztivált rendeztek, immár harmadszorra, még tűzijáték is volt, és úgy látta, magyarok és cigányok is jól érezték magukat. Most egyébként a szüret miatt rengeteg a munka, aki dolgozni akar, kint van a szőlőben. Elmondása szerint 170 közmunkásuk van, de akadnak olyanok, akik napszámban dolgoznak valamelyik nagyvállalkozó földjén. Tavasszal metszőversenyt rendeztek, itt egy liszkai cigány ember lett a harmadik – sorolja a jó híreket.

Elkomorul, amikor Szögi Lajosra tereljük a szót. Úgy véli, nemcsak a nyolc elítéltnek volt köze a tanár halálához. Majd beszámol arról, hogy járt a börtönben Horváthéknál, és az arcukról azt olvasta le: megbánták, amit tettek. – Kár, hogy a bíróságon ennek alig láttuk nyomát – vetem közbe. A polgármester tud róla, hogy egyesek „cigányvajdának” csúfolják, és őt hibáztatják, amiért bő két évtizede – akkor is éppen ő volt a falu vezetője – beengedte ide a cigányokat. Most béke van, de elismeri, a helyzet nem rózsás. Ő is megemlíti, hogy vannak lopások, és a Kossuth utca, Vasvári Pál utca tájékán nem tanácsos tyúkot tartani. Érzem a hangján, nem szeretné, ha túl rosszakat írnék a községről, ezért inkább arról faggatom, mivel törölnék le a településről a lincselés szégyenfoltját.

– Tudja-e, hogy itt született Kossuth Lajos? – kérdez vissza derűsen. Persze hogy nem tudom, hiszen nekem azt tanították, a kormányzó monoki.

A hivataltól alig száz méterre békebeli parasztház áll, homlokzatán évszám hirdeti: 1756-ban épült. – Ez volt a posta épülete, itt élt Kossuth Lajos anyai nagyapja, Weber András postamester – mutat körbe odabent Megyeri Sándor, a kultúrház vezetője. Hosszú, ősz szakállával egy kedves filozófus benyomását kelti. – A helyi hagyomány szerint 1802-ben Kossuth Lajos szülei Monokról a sátoraljaújhelyi megyegyűlésre tartottak, útközben megálltak Olaszliszkán, a nagyapánál, és itt született meg a későbbi kormányzó, akit aztán Monokon anyakönyveztek. Írásos nyoma azonban nincs a történetnek – tárja szét a kezét tárlatvezetőnk. Az viszont bizonyos, hogy 1803-tól 1808-ig itt élt a Kossuth család. Sándor olyan hihetően mesél, hogy pár perc múlva magam is meg vagyok győződve a nagy államférfi liszkai születéséről.

Ha már Kossuth, akkor a róla elnevezett utcában folytatjuk utunkat. Itt áll Szögi Lajos emlékműve, éppen azon a helyen, ahol visszaadta lelkét a Teremtőnek. A kopjafa, a kőből faragott könyv is sértetlen, körülöttük virágok.

– Nem volt itt semmilyen rongálás – magyarázza a polgármester –, a kutyák miatt kellett a kerítés, nehogy kikaparják a földet. Körülnézek. Hiába rossz a híre a Kossuth utcának, a házak, porták itt is rendezettek, mint máshol a faluban. Még az emlékművel szemközt furcsán dülöngélő férfi is ártalmatlannak tűnik.

– Majdnem annyi szőlője van a településnek, mint a közeli Tolcsvának, ám csupán három-négy jó borászata. Pénz kéne, meg befektetők – mondja Fekete Gyula. Látszik, nagyon szeretné, ha jobb híre lenne a községnek. Közben megérkezünk Fercsák László portájához, aki egy tavalyi interjúban azt mondta, ő szeretne az ország első cigány borásza lenni. Furdal hát a kíváncsiság, azóta mire jutott. A harmincas, okos tekintetű ember azt mondja, most 27 hektár szőlőt bérel, tizennégy embernek ad munkát. Megkóstolnám a borát, de jelzi, pincéje még nincs, az majd csak az „ötéves tervének” a végére készülhet el. Addig is a termesztett szőlőt eladja, például a Tokaj Kereskedőháznak. Aztán elbúcsúzunk, Lászlónak sietnie kell, ebben az időszakban rengeteg a munka, hamarosan az aszút is szüretelni kell. Hazafelé jövet pedig azon gondolkodom: amikor legközelebb erre vet a sors, jó lenne, ha már csak Olaszliszka híres borairól kéne írnom.