A küldetés értelmét egyikük sem firtatja nagyon (aki a parancsot kétségbe vonja, azt főbe lövöm, mondja az őrmester), de a háborúból már mindannyian kiábrándultak. Molnár (Molnár Levente) Lenint emlegeti, akit „gyűlölnek, mert kimondja az igazságot”, és dezertálást tervez. Radu (Keszég László) csak épségben meg akarja úszni, Krámer (Björn Freiberg) egyetlen célja pedig, hogy fia maradványait hazajuttassa. Már ha maradt még valami a hazából. Nem fizikailag, hiszen a hátország többnyire sérülések nélkül megúszta a háborút, hanem jelentésében.
És ez a Szürke senkik egyik legerőteljesebb kérdése. A fronton egy idő után a haza eszméje köddé válik, és csak a mocsokban, vérben, okádékban és bélsárban fetrengő, a fájdalomtól üvöltő testek maradnak. Mit lehet megvédeni? – Pont olyan, mint a János-hegy – mondja Molnár az olasz tájra. De hogyan védhetné meg a János-hegyi emléket, amikor meg akarta kérni a szerelmese kezét, valahol Olaszországban? Nem is tenné, inkább átmenne Svájcba. Fodor, a híres katonacsalád sokra hivatott sarja is képtelen feldolgozni az eseményeket, de számára már nem létezik a háborún túli világ (Hová mennék haza?), egy ponton túl kérdésessé válik, hogy vajon az akció felülről jött parancs, vagy az őrmester saját ötlete?
A költségvetés szűk korlátok közé szorította az első filmjét rendező Kovács Istvánt. De így is jól megoldotta a feladatot. Bár a koncepció, hogy a kamera szorosan követi az öt katonát, akiknek az arca mögött a külvilág homályba vész, erősen emlékeztet a Saul fia képi világára, ám itt a látványon túl sokszor elveszti a jelentésképző erejét. Ennek ellenére néha borzasztóan erős képeket, szinte festményszerű beállításokat láthatunk, ami Dévényi Zoltán operatőr munkáját is dicséri.
Köbli Norbert már bizonyította, hogy a rövidebb, tévés műfajban is lehet moziszintű teljesítményt nyújtani, sőt, munkái, A berni követ és a Félvilág magasan túlszárnyalta az elmúlt évek szinte teljes magyar nagyjátékfilmes teljesítményét. A történet ezúttal is hibátlan, tökéletesen egyszerű, mégis képes megragadni és bemutatni a katonák komplex drámáját. A párbeszédek azonban néha megcsúsznak, ami talán annak is köszönhető, hogy Köbli elhagyta a korhű nyelvezetet: a bakák mai szlengben szólalnak meg, ami néha különösen hat. A monarchia nyelvkeveredése is felszínes maradt, megszólalnak persze németül és magyarul, de ebből hiányzik a mélység, a feszültség és a konfliktus.
