Gyerekcipő

A kutatók csupán harmada nő, karrierjük lassabban épül, mint a férfiaké.

Viccelt-e Hunt vagy sem, a tudományos életben a nők még ma is messze a teljes populációban képviselt részarányuk alatt vesznek részt. Továbbá ahogy fölfelé haladunk az akadémiai ranglétrán, a kutatónők fokozatosan eltűnnek a rendszerből. Ennek okait ugyanolyan előítéletes lenne kizárólag a férfiak uralta tudományos közösség diszkriminatív hozzáállására fogni, mint a nők szellemi képességeit hibáztatni miatta.
A közbeszéd megváltozása, illetve a szalonképesnek tekintett vélemények eltolódása nem feltétlenül jelzi az emberek gondolkodásmódjának változását. És ne gondoljuk azt, hogy e megállapítás csak az átalakulóban lévő, viszonylag új demokráciákra érvényes. Amint az amerikai Yale Egyetem kutatóinak a világ egyik legtekintélyesebb szaklapjában publikált tanulmányából kiderül, mindenféle politikai szándék ellenére a régi beidegződések éreztetik hatásukat az Egyesült Államokban is.

A vizsgálat során az egyetem pszichológiai tanszékének munkatársai hat híres (de meg nem nevezett) amerikai egyetem kutatóinak adtak olyan pályázati anyagokat, amelyeket a laborvezetői állásra jelentkező diákok küldtek be. Az űrlapokra véletlenszerűen írtak női és férfineveket. Az eredményekből kiderül, hogy a kutatók rosszabbra értékelték a pályázatot, ha női nevet olvastak a tetején, függetlenül a leírtaktól és a jelentkezők tökéletesen megegyező kvalitásaitól. A férfi pályázók rátermettségét jobbnak vélték, szívesebben alkalmazták volna őket, és szívesebben lettek volna a munkahelyi vezetőik. Ezzel együtt a nőknek alacsonyabb fizetést ajánlottak volna. (Itt érdemes kiemelni, hogy átszámolva még ez az alacsonyabb fizetés is havi 475 ezer forintnak felelt volna meg, amelyet egy részmunkaidős egyetemistának fizettek volna.)

A kutatást vezető Corinne Moss-Racusin kiemelte, mindez nem jelenti azt, hogy a kutatók nőgyűlölők lennének, vagy szándékosan akadályoznák a lányok előmenetelét. Valószínűleg tudat alatt hatnak rájuk a nők elvárt társadalmi szerepéről alkotott sztereotípiák. Különösen furcsa, de az eredményekre nem volt hatással a vizsgált alany neme: a férfi és a női kutatók ugyanúgy rátermettebbnek tartották a fiúkat, mint a lányokat.

A magyar tudósok női kutatók képességeiről alkotott véleményét tesztelő pszichológiai vizsgálatról nincs tudomásunk. Így a számszerű tényekre, főként az Európai Bizottság Kutatási és Innovációs Főigazgatósága She Figures című jelentésének napokban publikált előzetes összefoglalójára kell hagyatkoznunk a hazai viszonyok ismertetésekor. Általánosságban ennek alapján is elmondható, hogy ahogy haladunk fölfelé az egyetemi karrier ranglétráján, úgy csökken a nők aránya. Míg az egyetemre felvett fiatalok között még kissé több is a lány, mint a teljes népességbeli arányuk (tehát abszolút többségben vannak), addig a doktorátust szerzőknek már csak 46 százaléka nő, a kutatók közötti arányuk pedig 31 százalék (amely egyébként nem sokban marad el a 33 százalékos uniós átlagtól). Az elmúlt négy évben ugyanakkor jelentősen megnőtt a kutatóintézetekben vezető pozíciót betöltő nők aránya, kilencről 17 százalékra, doktorátust is 2,7 százalékkal több nő szerez, mint tíz évvel korábban. A magyar akadémikusok között viszont tizennyolc férfira esik egy nő.

– Olyan értelemben mindenképpen javulást látok a nők tudományos helyzetében, hogy tíz évvel ezelőtt ez a téma teljesen ismeretlen volt Magyarországon. Amikor én elkezdtem e kérdéssel foglalkozni, három százalék volt az akadémikus nők aránya, ma pedig már meghaladja az öt százalékot. Persze ez az arány még közel sem megfelelő, de a folyamat jó – mondja Groó Dóra, a Nők a Tudományban Egyesület elnöke. – A kutatók harmada nő, de nem is a számarányuk a legnagyobb probléma, hanem a karrierútjuk.

A férfiakhoz képest nehezebben haladnak előre, nehezebben szereznek kutatói, pláne vezetői pozíciót. Nyílt diszkrimináció nem érhető tetten ma már, de a negatív szemlélet tovább él. És nem csak a férfiakban. Sok nő is úgy gondolkodik, hogy meg se próbál magasabbra jutni a tudományos hierarchiában, mert meg van győződve róla, hogy úgysem sikerülhet neki.

De a legnagyobb visszatartó erő az anyaság.

– A nők általában abban a korban szülnek gyermeket, amikor a kutatók a legtermékenyebbek: már megszerezték a doktorátust, és nekiindulnának a tudományos karriernek. Ehhez azonban konferenciákra kell járni, és általában éjt nappallá téve kell dolgozni. Ebben nyilván megakasztja a nőket a gyermekvállalás – folytatja Groó Dóra. – Abban kéne segíteni a nőket, hogy a gyermek kezdeti gondozása után minél gyorsabban és zökkenőmentesebben vissza tudjanak térni a kutatói pályára. Ehhez a munkahelynek az otthonlét idején is szoros kapcsolatot kell tartania a kutatónővel, a visszatérte után pedig meg kell adni neki a lehetőséget például a rugalmas munkaidőre.

– A szaknyelvben ezt a jelenséget lyukas csőnek szokás nevezni. Ha az akadémiai életpályát egy csőként képzeljük el, amelyen „végig kell folyniuk” a fiataloknak, akkor a lányok számára ezen a csövön sok helyen lyukak tátonganak, amelyeken nehéz túljutniuk, sokuk kihullik. Ez azt jelenti, hogy bár az egyetemeken még a valós arányuknak megfelelően tanulnak a lányok, út közben veszítjük el a hölgyeket – fogalmazott egy lapunknak adott korábbi interjújában a napokban elhunyt Vámos Éva tudománytörténész. – Ebből a szempontból a nagy különbség nem is Magyarország és a „nyugati” államok, hanem inkább Európa és az Egyesült Államok között van. Én úgy látom, hogy Magyarország az európai trendhez képest még mindig jobb helyzetben van, ha a gyermeknevelés és a munka egyensúlyát vizsgáljuk. Amerikában ugyanakkor sokkal elfogadottabb az otthonról dolgozás, így a kutatónők anélkül tudnak visszatérni a munkába, hogy magukra hagynák gyermekeiket.

A sikeres magyar kutatónőket bemutató Nők a magyar tudományban című kötet (Napvilág Kiadó, 2010) szerint a negatív társadalmi elvárásokat mutatja, hogy a tankönyvekben, ismeretterjesztő munkákban, illetve a médiában még a valós számarányukhoz és a tényleges eredményeikhez képest is ritkán jelennek meg a kutatónők, a férfiak pedig felülreprezentáltak. Emiatt a társadalomban az a kép alakulhat ki a tudósnőkről, mintha nem is léteznének, vagy ha mégis, akkor semmi érdemlegeset nem csinálnak. Így a természettudományok iránt érdeklődő lányok előtt nincsenek is női példaképek, akik életpályája a pályaválasztáskor ösztönözhetné őket.

A tudomány felső szintjein adminisztratív eszközökkel könnyen lehetne emelni a nők arányát. Kérdéses azonban, hogy a kötelező arányszámokat meghatározó efféle rendelkezések célravezetők-e.

– A kvóták meghatározása, még ha az ember első hallásra nem is szimpatizál velük, bizonyos esetekben hasznos lehet. Lehetőséget adhat a tehetséges, de a helyhiány miatt hezitáló lányoknak, hogy kövessék vágyaikat. Mert a nőkben igenis megvan az ambíció, hogy a pályaválasztásnál természettudományos pályát válasszanak, majd az egyetem után a területen maradjanak – mondta Vámos Éva. Az ambíció és a magánélet azonban sokszor ellentétben áll egymással. Ez egyébként egyáltalán nem csak a természettudományos területre jellemző, szinte minden „férfias” szakmát választó nő kénytelen szembesülni ezzel.

– Vannak külföldi példák arra, hogy a kvóták beválhatnak. A skandináv országokban például ily módon sok professzor asszonyt neveztek ki. Végleg azonban pusztán a kvóták nem oldhatják meg a problémát – tartja Groó Dóra. – Másrészt Magyarországon, legfőképp a nők körében, sok az ellenérzés a kvótákkal szemben. A nők általában ellenzik a kivételezést, mert attól tartanak, hogy rajtuk marad a bélyeg, miszerint csak azért jutottak előre, mert nők. Mindezek miatt a kvóták kérdése rendkívül érzékeny téma, és éppen ezért nem hiszem, hogy érdemes lenne bevezetni.

A tudomány legfelső szintjein dolgozó nők arányának gyors és drasztikus növelése, úgy tűnik hát, a szakmai teljesítmény értékének inflációja nélkül nehezen elképzelhető. A dilemma lényegét talán Erdei Anna immunológus, a (270 férfi mellett) tizenhat női rendes akadémiai tag egyike fogalmazta meg a Tudós nők című kiadványban: „Szerintem mindenütt jót tenne, ha több nő lenne vezető pozícióban. Azt gondolom, hogy egyszerűen szebb lenne az élet. [ ] Hangsúlyozom, nem kiváltságra gondolok, nem arra, hogy azért kerüljön valaki valahová, mert nő, de rengeteg nő teljesíti ugyanazt, mint a férfiak. A szakmai feltételeknek nyilván ugyanúgy meg kell felelni, ez nem is kérdés. Marad az, hogy a férfi többségnek gondolnia kellene arra, hogy szakmailag kiemelkedően teljesítő nők vannak a környezetében.”