Régen cenzorok voltak, manapság pedig a jogörökösök uralkodnak

Urbán László feltámadást váró írókról, elkallódott remekművekről és az ezer sebből vérző szerzői jogról.

– Hogy jutott eszébe száz évvel ezelőtti újságokban, rövid életű folyóiratokban, elfeledett szaklapokban irodalmi remekműveket keresni?
– Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen Julow Viktor tanár úr, Fazekas Mihály-kutató mondta, hogy Laci, ne a Tiszatájban meg az Alföldben kutass, hanem olyan kis lapokban, amelyekkel már senki sem foglalkozik. A többségnek eszébe sem jut, hogy azokban is lehetnek jó írások. Megfogadtam a tanácsát, átnéztem a bőriparosok lapját, orvosi folyóiratokat, édesipari dolgozók, kávéház-tulajdonosok lapját, több ezret, aztán elkezdtem nézegetni a kalendáriumokat is, almanachokat, és rengeteg érdekes dolgot találtam, sok első közlést.

– Nem lehet, hogy ezek az írások pont azért nem kerültek kötetbe, mert maguk az írók sem tartották elég jónak őket?
– Ne gondolja senki, hogy Kosztolányi azt mondta, hogy na, a Nádudvari Naplónak írok egy rossz verset Nyilván jót írt. Ezek a művek azért nem kerültek kötetbe, mert az írók, költők sokszor elfeledkeztek róla, hogy nekik itt is, ott is lappang egy-egy írásuk. Nemegyszer megtörtént, hogy például egy gazdag földbirtokos elhatározta, lapot ad ki. Aztán kiderült, hogy nem elég az előfizető, a reklám, a pénz. Gyorsan megkérte a „húzóneveket”, Karinthyt, Kosztolányit, Móriczot, hogy tessék már írni valami szépet nekünk. A versek, novellák meg is jelentek, ám egy év múlva a lap bedőlt. Az újság ennyi-annyi száma, a köteles példányok pedig ott maradtak a Széchényi-könyvtár hírlaptárában. De volt olyan is, hogy a bőriparosok lapja a háború után egy pár cipőt ígért Szép Ernőnek, ha ad nekik egy tárcát. Szép Ernő pedig nem tartotta számon, hogy a rengeteg szaklap közül éppen melyikben jelent meg egy-egy írása.

– Önnek sem lehet könnyű sok száz folyóiratban, újságban, periodikában megtalálni a „gyöngyszemeket”.
– Előfordul, hogy az ember húsz lapot átnéz, nem talál semmit, aztán a huszonegyedikben rábukkan ötre. Például sosem gondoltam volna, hogy éppen a Magyar Elektronikai Művek egyik reklámlapjában lelek rá ismeretlen Móricz-, Szép Ernő-írásokra.

– Mikor kezdett – ahogy egy korábbi interjúban nevezte – „irodalmi gyöngyhalászattal” foglalkozni?
– Édesapám szerettette meg velem az irodalmat, rengeteg könyvet olvasott fel nekem gyerekkoromban. Mielőtt általános iskolás lettem, már legalább harminc klasszikus regénynek ismertem a tartalmát. Középiskolában viszont szembefutottam a természettudományokkal. Biológia–kémia tagozatra jártam, majdnem orvos lettem. Először sci-fivel foglalkoztam, hiszen ez a műfaj a szépirodalmat és a természettudományokat is összefogja. 18 éves koromtól újságokban, periodikákban, elfelejtett kis lapokban és nagy folyóiratokban kutattam a tudományos-fantasztikus irodalom gyöngyszemeit. Magyarországon elsőként a doktori disszertációmat is ebből írtam. Meglepő, de alig volt író, akit nem foglalkoztatott ez a téma. Babits, Gárdonyi, Csáth, Lovik Károly, Kosztolányi is írt tudományos előrejelzéseket. Kosztolányi például arról értekezett, hogy a jövőben egy üstökös elpusztítja majd a Földet, Gárdonyi pedig arról, hogy milyen nagyszerű lesz, amikor a világ legtávolabbi részébe is el lehet jutni repülőgéppel. Némelyik írása telitalálat volt. A doktorim, bár „summa cum laude” értékelték, befejezetlen maradt, igaz, a témavezetőm azt mondta, hogy ez inkább kandidátusi, mint doktori értekezés, ennek ellenére egy abszurd indoklással elutasították.

– Mikor váltott a sci-firől szépirodalomra?
– Egyetemistaként kijelöltem magamnak 140 írót és költőt azzal az elhatározással, hogy a jövőben az ő műveiket fogom gyűjteni. Nagy hiba volt, hogy nem ültem le megbeszélni egy hozzáértő emberrel, hogy ki az, akit felejtsek el – elég sok volt –, és ki az, aki színvonalas, de kimaradt. Például akkoriban divatos költő volt Soós Zoltán, és sokan szerették Szomaházy István elbeszéléseit is, de ma már ki emlékszik rájuk? Sok jó íróval, költővel viszont egyáltalán nem foglalkoztam.

– Nem lehet bepótolni a mulasztást?
– Nem, ahhoz újabb harminc év kellene, és nem szeretek félmunkát végezni.

– Mit gondol, sok értékes irodalmi anyag lappang még a feledésbe merült lapok, folyóiratok hasábjain?
– Nehéz kérdés, de azt tudom, hogy én bárkit elővettem, könyv lett belőle. Kivéve Szerb Antalt, tőle csak hat-nyolc írás jött össze. De például Karinthytól öt kötetet szerkesztettem, és még van egy kiadatlan. Kosztolányitól, Máraitól kettőt, Hunyady Sándortól hármat.

– Olyan elkallódott írásokat is talált, amelyek alapján új információk derültek ki írókról, költőkről?
– Szegedi lapokban fedeztem fel olyan Juhász Gyula-írásokat, amelyekben a költő a kommunistákról mond lesújtó véleményt, és őrültnek nevezi Lenint. Annak idején a Juhász Gyuláról szóló kritikai kiadás úgy jelent meg, hogy 36 verset politikai okokból kihagytak, és rengeteg prózai munkája csak annotálva került bele, tehát nincs benne maga a cikk, csak leírják, hogy az októberi forradalomról szól bennük, és dicséri a forradalmárokat. Aztán az ember elolvassa, és kiderül, hogy egyáltalán nem dicsérte, sőt erősen megbírálta őket. Persze arról, hogy ezek az írások annak idején nem jelenhettek meg, nem a szerkesztők tehetnek, mindenesetre Juhász Gyuláról torzított kép él a köztudatban. Hozzáteszem, a magyar filológiai kutatások csúcsa a kritikai kiadás, szerintem egy nemzetnek az irodalomhoz való ragaszkodását a kritikai kiadások száma jelzi.

– Milyen elvek alapján szerkeszti a köteteket?
– Megpróbálom érzékelni az író lelki habitusát, és megkérdezem: te így csinálnád? És képzelje el, volt, hogy nem tudtam aludni, mert úgy éreztem, valami nincs a helyén. Nekimentem még egyszer, megkérdeztem: szerinted ez így jó? És nem volt jó. Előfordult, hogy csak negyedik nekifutásra sikerült, de mindig úgy szerkesztettem a kötetet, ahogy szerintem az író csinálta volna És még egy szabályt betartok. Mivel babonás vagyok, soha nem adom azt a címet, hogy X. Y. összes művei. Tudom, hogy ha így írnám, előkerülne még néhány mű, amely nincs benne az én könyvemben. Tömörkény Istvánnak összegyűjtöttem a műveit, és mit ad isten, amikor már a nyomdában volt, bementem a Széchényi-könyvtárba, kinyitottam a Magyar Tiszthelyettesek Lapját, és ott volt benne négy ismeretlen Tömörkény-írás. Örültem, hogy nem írtam oda, hogy összes.

– A kutatásból meg lehet élni?
– Dehogy. Az a szerencse, hogy az irodalmi anyagok gyűjtése mellett a másik hobbim a munkám volt. Amikor – egy szép pesti szerelem miatt, valamint azért, hogy ne kelljen naponta utazgatnom Debrecenből Budapestre, a Széchényi-könyvtárba – Érdre költöztem, a művelődési központnak lettem a munkatársa, aztán az igazgatója. Pedig amatőr igazgató voltam, magyar–latin tanári szakon végeztem, nem volt népművelő-diplomám. Csakhogy Debrecenben öt évig vezettem ifjúmunkásklubot a Nagysándor József-telepen. Volt gyakorlatom, bele mertem vágni. Tíz évig voltam a művelődési központ igazgatója, utána negyed évszázadon keresztül pártfogó felügyelő. Fiatalkorú bűnelkövetőkkel foglalkoztam, akiket a bíróság nem ítélt letöltendő börtönbüntetésre. Az volt a feladatom, hogy helyes útra tereljem őket, 95 százalékot sikerült is. Megvolt a technikám. Kopogtak az ajtón, bejöttek, megkérdezték, hogy leülhetnek-e, én pedig megdicsértem őket, hogy milyen szépen köszöntek. Azt a gyereket, akit szidtak otthon, szidtak az iskolában, szidott mindenki, mert csinált egy hülyeséget, végre valaki megdicsérte. Sikerélményük volt, megnyíltak. Ötezer családnál jártam összesen. Sajnos voltak olyan fiatalok, akik százhússzal mentek be a zsákutcába, rajtuk nem lehetett segíteni. Egy részük azóta már többször is megjárta a börtönt.

– Úgy tudom, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia Moldova György-szakértője is volt csaknem tíz évig.
– A kilencvenes években Urbán Tamás könyvkiadójában dolgoztam másodállásban, ott találkoztam Moldovával, akivel az első alkalommal jól összevesztünk politikai dolgokon. Később a kiadó utasítására lettem az új Moldova-könyvek korrektora. Aztán maga az író kért meg, hogy legyek a Digitális Irodalmi Akadémia Moldova György-szakértője. Vállaltam, mert tudtam, hogy ő a XX. század második felének egyik legkiválóbb hazai szatirikus írója, és igazságtalanság az, hogy a politikai nézetei miatt egyszer csak lesöpörték a porondról. Nagyon kemény, következetes és tiszteletre méltó embert ismertem meg a személyében, aki ha kellett, elköltözött vidékre vagy lement a bányába. Nemcsak az agyával, az egész életével írta a riportjait. Én ezt vállalom. És kívánok neki jó egészséget

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy a munkája egyik céljának azt tartja, hogy újraélessze az elfeledett alkotókat. Kit lehet feltámasztani?
– A valódi értéket képviselő írók, költők művei akár több évtizedes szünet után is hatnak. A legújabb kötetemben Emőd Tamás verseit gyűjtöttem össze: Ady kortársa és barátja volt, Nagyváradon indult tehetséges fiatal költőként. Aztán Budapestre került, kicsit elbulvárosodott, kabaréverseket írt, esztrádműsorokhoz bevezetőket, de az életműve ma is friss. Bár a profi irodalomtörténészek is vakarták a fejüket, mert nem tudták, hogy ki ő, de biztos vagyok benne, hogy ez a kötet újra életre fogja kelteni a költészetét. Csáth Géza is feltámadt, köszönhetően Szajbély Mihálynak, és talán kicsit nekem is: Csáthnak is szerkesztettem egy kötetet A tűz papnője címmel. Persze vannak olyan költők, írók, akiken túlszaladt a kor. Nem lehet feltámasztani Pakots Józsefet, pedig rendkívül termékeny elbeszélő volt, ahogy a novellista Zöldi Mártont sem. De Berda Józsefet, Nadányi Zoltánt és másokat életre lehetett kelteni, és Bertha Bulcsutól és további harminc szépírótól is vannak csodás anyagaim, alig várom, hogy megjelenjenek. Ha van egy bátor kiadó, egy jó kulturális kormányzat és néhány olyan alapítvány, amelyik odafigyel az értékekre, akkor jó eséllyel vissza lehet hozni a köztudatba az elfeledett alkotókat.

– Idén öt kötete jelent meg: egy helytörténeti tanulmány, valamint Móricz, Tömörkény, Emőd Tamás és Lázár Ervin műveit szerkesztette kötetbe. Miért pont ezek az írók érdekelték?
– Móricz Zsigmond 75 éve halt meg, méghozzá éppen azon a napon, amikor a második világháború első bombázása érte Budapestet. Tömörkény István száz éve hunyt el, szinte senki sem emlékezett meg róluk, Kassák Lajosról, aki százharminc éve született és ötven éve halt meg, nem is beszélve. Móriczot még ma is gyakran éri a vidékiesség, az elavultság vádja, pedig az Asszonyokkal nem lehet vitázni című kötetemben olvasható írások éppen azt bizonyítják, hogy kora minden jelentős problémájához hozzászólt, és a válaszai ma is aktuálisak. Tömörkényt az egyik legnagyobb magyar prózaírónak tartom, és ezzel nem vagyok egyedül. Kevesen ismerték olyan jól a magyar nép lelkét, szókincsét, gondolatait, mint ő – Mikszáth és Móricz mellett. Meggyőződésem, hogy a műveit ezer év múlva is olvasni fogják. Lázár Ervint elsősorban a gyerekkönyveiről ismerik, pedig a felnőttekhez szóló írásai is nagyszerűek. A tárcáit, novelláit, újságcikkeit tanulmányozva láttam, hogy milyen nagyvonalúan és elegánsan intézte el a múlt rendszer összes ostobaságát. És a humora – csoda! A mese szeretet már a második általam szerkesztett Lázár-kötet.

– A jogörökösök mit szólnak, amikor felhívja őket, hogy itt van száz ismeretlen írás, szeretném őket kiadni?
– Régen voltak cenzorok, most meg uralkodnak a jogörökösök, (tisztelet a kevés kivételnek), akik vagy iszonyatos pénzt követelnek, vagy azt mondják, ne jelenjen meg, mert biztos nem jó, biztos gyenge, vagy nem akarta az író, hogy kötetbe kerüljön. Laikusok, akik rögtön vétóznak. Sajnos. Ez nagy probléma.

– Ezek szerint nem minden könyve jelent még meg
– Kosztolányinak nyilatkozatokból és vallomásokból állítottam össze szép kötetét, három éve várja a nyomdát Elkészült Tersánszky Józsi Jenő és Kodolányi János kisprózai írásainak kötete, egy ismeretlen Szabó Magda-gyűjtemény: ez sem kell senkinek. Van kiadatlan Karinthy-, Hunyady Sándor-, Somlyó Zoltán-, Nemes Nagy Ágnes-, Kormos István-, Ady- és József Attila-kötetem is. És azokat a könyveket még nem is említettem, amelyeket elloptak. Két Kosztolányi-kötetemet adták ki úgy, hogy a nevemet levették róla. Zórád Ernő Tabán-rajzaihoz egy évig gyűjtöttem irodalmi anyagot, mire nyomdába került volna, a könyvkiadó igazgatója, Verő Laci meghalt infarktusban. Eltelt fél év, bemegyek a könyvesboltba, és ott van a kötetem a polcon, a nevem nélkül. A Magvető Kiadó Magyar Hírmondó sorozatába négy könyvet szerkesztettem, mire elkészültek, megszűnt a sorozat. Elvittem két kiadóhoz, az egyik a képeket lopta el, a másik kivett negyven oldalt. Sajnos nem véd bennünket a törvény, a magyar szerzői jog ezer sebből vérzik. Volt, hogy az egyik könyvemet feltették az internetre az engedélyem nélkül, pereltem, és veszítettem, még a per költségeit is nekem kellett kifizetnem.

– Így is több mint kilencven kötetet jegyez már, meddig folytatja?
– A kiadatlanokkal együtt már közelebb állok a százhoz. Valaki meg is kérdezte, hogy be akarok-e kerülni a Guinness-rekordok könyvébe. Eszem ágában sincs, viszont rengeteg tervem van. 219 írást gyűjtöttem össze Vathy Zsuzsától, rengeteg jó tárcát, nagyon erős kötet lett. A debreceni Oláh Gábor életműve vitatott, jó volna tisztázni, hogy mit érnek ma a versei. Aztán ott van Gulácsy Irén, Czóbel Minka, Komáromi János, remek írók, mindhármat elhanyagoltuk. Szép Ernő prózáját is szeretném kötetbe szedni. Nemrég Csukás Pista bácsinak ígértem, hogy összegyűjtöm lappangó írásait, több mint 150 szép vers jött össze. Régi jó barátom, Temesi Feri írásaiból is lesz egy testes könyv. És most készültem el egy Illyés-kötettel, 130 vers, remélem, nemsokára nyomdába kerül. A könyveimet kötelességemnek érzem bemutatni, mert ezek nem az én, hanem hazám értékei, és csodák! Megyünk hát, ha hívnak, Bíró Erzsébet előadóművésszel, grátisz.

Melyik a kedvenc

költője?
József Attila.

könyve?
Márai Sándor: Szindbád hazamegy.

zeneműve?
Klasszikus: Vivaldi Négy évszaka; modern: Cseh Tamás Levél nővéremnek című lemeze.

helye a világban?
Országos Széchényi Könyvtár.