A kormány nem vész el, csak átalakul

„A kormányátalakítás nem csupán addiktív, de káros is lehet az egészségre, a gyengébb szervezetet akár maga alá is gyűrheti.”

Marad tehát az államtitkári szint, amely fejhullatásra ugyancsak alkalmas terep, a közvetlen politikai haszna azonban csekély. A szélesebb közvélemény ugyanis keveseket ismer az állami vezetők e köréből, legfejlebb az Országgyűlésben vitézkedő parlamenti államtitkárokat – akiknek a menesztése inkább csak szimbolikus gesztus lenne – vagy az Emmi miniszteriális nagyságú területei (egészségügy, oktatás) felett diszponáló szakállamtitkárokat. Az államtitkárváltás a vájt fülűeknek lehet érdekes, de számukra annál inkább. Az Emmi példájánál maradva: a választások után az új államtitkárok egy része a politika szférájából érkezett (lásd Hoppál Péter, Czunyiné Bertalan Judit), míg másik részük szakmai vonalról (Czibere Károly, Palkovics László). Nagy kérdés, melyik irányt fogja erősíteni a kormányfő: a szakértő államtitkárokat az „erő helyett figyelem” gondolat jegyében, vagy a politikai kinevezetteket, akik hajlamosak kevésbé „belefeledkezni” a kormányzásba?

Azoknak, akik nem érik be ennyivel, még mindig ott van a jelentős közérdeklődésre számot tartó Lázár–Rogán-játszma. A nagypolitikai viszonyok összetettségét mutatja, hogy kívülről egyáltalán nem könnyű megmondani, mi kedvez és mi nem a két nevezett szereplőnek. Ha Rogán Antal valóban a miniszterelnök politikai kabinetfőnöke lesz, akkor igazán közel kerül a tűzhöz, ráadásul a hírek szerint a kommunikációra szánt források fölött is ő diszponálhat. A frakcióvezetői poszt feladása viszont annál érzékenyebb veszteség lenne számára, és kérdés, a Fidesz legismertebb arcainak egyikévé vált politikus számára kívánatos-e a háttérbe vonulás. Azt persze továbbra sem lehet tudni, ki lenne az új frakcióvezető; a vélelmezett befutók között van, aki alkatilag nem tűnik alkalmasnak erre a szerepre (Kósa Lajos), és van, aki túl zöldfülűnek érződik (Tuzson Bence). Összességében az lenne a legkevésbé meglepő, ha a kormányfő valami meglepőt lépne ezen a téren.

Annál kevésbé várható meglepetés Lázár János ügyében. Bár egyes értelmezések szerint a miniszter a távozását is kilátásba helyezte, amennyiben hatáskörei ütköznének Rogán Antaléval, ezzel inkább azt tette egyértelművé, hogy őt nem lehet csak úgy megkerülni. A Miniszterelnökség jelen formájában olyannyira Lázárra van szabva, hogy a kancelláriaminiszter egyáltalán nem csereszabatos; van-e más fideszes politikus, aki képes volna egy ilyen hatalmas struktúrát működtetni, és kellő bizalmi tőkével is rendelkezik ehhez a kormányfő részéről? Ha Lázár János lemondana, a kompetenciák tucatjait a szaktárcáktól magához emelő Miniszterelnökség sem maradhatna egyben, ez pedig olyan léptékű kormányátalakítással járna, ami jelenleg senkinek sem érdeke. Persze neki sem árt vigyáznia, hiszen ha valaki alkalmas lenne arra, hogy elvigye a balhét, az éppen ő. De ha ez a gondolat fel is merült Orbán Viktorban, most még bizonyára megtartja magának.

Ha mindezt végigspekuláltuk, rá kell jönnünk, hogy a küszöbön álló kormányátalakítás nem is annyira a drogfüggőséget idézi, mint inkább egy másik addikciót: a sorozatfüggőséget. Minél többet olvasunk róla a sajtóban, annál jobban kirajzolódnak a fő- és mellékszereplők, a különféle érdekellentétek és intrikák szövevényei. Mi pedig izgalommal várjuk: vajon mi történik a következő részben? És talán ez sem egészen véletlen. Az éppen futó sorozatokhoz hasonlóan az erről érkező hírek is beszédtémát adnak az embereknek, a kormányfőnek pedig mostanában kiemelten fontos, hogy ő határozza meg, miről is beszélnek. És persze amíg mindenki azzal van elfoglalva, helyükön maradnak-e Orbán Viktor emberei, addig sem vele kapcsolatban kerül fel ez a kérdés.