Új szabadságharc a magyar parlagon

Jelenleg az 1989–90-ben kialakított, kétségkívül recsegő-ropogó jogállami rendszer szétbomlasztása zajlik.

Kiegyezésvita

– Zsákutcás történelmeink és a politikai percverseny – Csizmadia Ervin írása
– Ki emeli fel a kiegyezés zászlaját? – Gazda Albert írása
– Kénytelen, kelletlen – A kiegyezéshez vezető utak Pethő Tibor tollából
– Aranykor vagy zsákutca? – Szerető Szabolcs írása

Az első kiegyezéses kényszerhelyzetet a Horthy-rendszer alkonyán a második világháború vége, a biztos vereség tudata hozta el. A kormányzó tisztán átlátta a helyzetet, igaz a folyamatot végigvinni már képtelen volt: szinte egyszerre indultak meg a tárgyalások az illegális – az ellenzéket a legitimistáktól a kisgazdapártiakon át a kommunistákig összefogó – Magyar Fronttal és Moszkvával. S bár a háborúból való kiválás nem sikerült, többek között a meghiúsult kompromisszum lendülete emelte be a Debrecenben alakult ideiglenes kormányba a korábbi politikai és katonai elit reprezentánsait, köztük a miniszterelnököt, Miklós Béla vezérezredest is.

A folytatás ismert: a Rákosi-diktatúra bukása után új kiegyezési kényszert a hatalmon lévők számára ötvenhat hozott. Nagy Imre miniszterelnök ennek a radikális társadalmi ajánlatnak állt az élére. A forradalom legfontosabb követeléseit nemzeti programmá emelte nem utolsósorban a szocialista berendezkedés megtartása érdekében. A november 4-ei szovjet támadást követően Kádár hasonló politikai kényszerhelyzettel szembesült, nem véletlen, hogy a kibontakozásról szőtt elképzelései eleinte legfeljebb árnyalatokban tértek el Nagy Imre általa is támogatott korábbi platformjától. Az első napokban egyszerre kereste volna a megállapodás s vele az ország részbeni új alapokra helyezésének lehetőségét Nagy Imréékkel és a forradalomban szerephez jutott koalíciós pártokkal. Az út azonban a szovjet támogatás hiánya miatt járhatatlan volt. Kádár jó szimatú politikusként világosan látta, hogy a megtorlás, a sortüzek a forradalom által teremtett kiegyezési kényszeren nem változtattak. A különös „össztársadalmi szerződés” hamarosan – s persze informális módon – meg is köttetett a magyar társadalommal. A Kádár tartós sikerét megalapozó, „szocialista közmegegyezésnek” hívott kompromisszum nem közjogi reformot jelentett. Hatvanhéttel ellentétben – az állampolgárok hétköznapi életét könnyebbé tevő népjóléti politikával, a represszió formáinak finomodásával egyidejűleg – feltétel nélkül kellett elfogadnia (de nem feltétlenül hangosan ünnepelnie) mindenkinek a fennálló rendet s vele az egypártrendszert, az ötvenhattal kapcsolatos hivatalos vélemény megkérdőjelezhetetlenségét. (Utóbbira is kapott „könnyítést” a társadalom: enyhébb formulaként az „ellenforradalom” helyett a „nemzeti tragédia” gumifogalma is elfogadott volt, maga Kádár János vezette be 60. születésnapján a pohárköszöntőkre adott válaszában.)

A dualista állam létrejöttéhez hasonló kiegyezési vállalkozás csupán 1989–90-ben – a nemzetközi viszonyok alapvető átformálódása miatt amúgy is elkerülhetetlen, az ancien régime szempontjából természetesen kényszerű rendszerváltozás érdekében – születhetett meg. A hatalmon lévőkkel tárgyaló ellenzék egyik kulcsfigurája, Antall József szeme előtt a Deák Ferenc-ire emlékeztető megoldás lebegett. A kialakuló új, demokratikus rendszer – miután a hatalomból távozók megfelelő biztosítékokat kaptak – négyes pilléren nyugodhatott (a múlt idő részben indokolt a 2010 óta bekövetkezett változások miatt): az 1848-ason, az 1946-oson, az 1956-oson és bevált nyugat-európai demokratikus mintákon. Közjogilag, ahogy Deák és Andrássy 1848-hoz, a későbbi miniszterelnök javaslatára 1946-hoz tért vissza a harmadik köztársaság. Az üzenet egyértelmű: a háború utáni magyar demokratikus fejlődést megakasztotta – Haynau, Bach és Schmerling abszolutista időszakához hasonlóan – a kommunista korszak. A legitimációs forrást (hatvanhétben ez a polgári berendezkedést garantáló áprilisi törvények mellett a pragmatica sanctio volt) közjogi értelemben tehát elsősorban a második köztársaság (1946–49) demokratikus építkezési kísérlete jelentette. Ezért vették alapul többek között az 1946-os első törvénycikket (a koalíciós idők „minialkotmányát”) akár a köztársasági elnöki hatáskör, akár a végrehajtó hatalom jogosítványainak megállapításakor. A negyvenhatos szabályozás egyébként az 1848. áprilisi törvényeken nyugodott. Ez volt a másik pillér, a kettő együtt pedig a modern, demokratikus és valóban polgári Magyarország eredője. A szellemi értelemben vett legfontosabb legitimációs erőt azonban a szintén a koalíciós korszakhoz és 1848 szelleméhez visszatérő ötvenhatos forradalom jelentette. A történelmi korok között megteremtett konszenzus mellett negyedikként pedig ott lebegtek Antall és politikustársai, elsősorban Tölgyessy Péter előtt a nyugati demokratikus példák: nyugatnémet mintára alakult ki az Alkotmánybíróság jogi háttere s az 1990. tavaszi MDF–SZDSZ-megállapodás nyomán bevezetett, a miniszterelnököt szinte megdönthetetlenné tevő kollektív bizalmatlansági indítvány intézménye.

Az új magyar demokrácia alapelveinek kialakítása után Antall József szinte azonnal, a parlamenti pártok konszenzusával, másik, nagyobb volumenű, az Európával való tulajdonképpeni kiegyezést elősegítő munkába fogott. Miniszterelnöksége idején írtuk alá a társulási szerződést a nem sokkal később unióvá szerveződő Európai Közösségekkel. A 2004-es csatlakozásunk nyomán előállott helyzet részben joggal emlékeztethetett a korábbi dualista rendszerre elsősorban a közös ügyek megléte, vele szuverenitásunk egy részének önkéntes feladása miatt.

A közös ügyek és a szuverenitás önként vállalt korlátozása mellett a legfontosabb, immár nem közjogi hasonlóság, hogy Magyarország az újonnan csatlakozók nagy részével együtt jelentőségéhez képest kiemelt helyzetet élvez, vagyis jóval több uniós támogatás lehívására vagyunk jogosultak, mint ami számbeli erőnk alapján megilletne minket, s amennyivel a közös büdzséhez hozzájárulunk, hiszen közös érdekünk a többi tagállammal és Brüsszellel együtt, hogy legalább kísérletet tegyünk a kényszerű történelmi helyzetből eredő lemaradásunk behozására. (A szándék hasonló, mint a Monarchia idején, amikor a közös állam áldásainak köszönhetően Magyarország Ausztriához való felzárkóztatása jelentős eredményeket hozott.)

A jelenlegi helyzetből új, csak a Monarchia bizonyos korszakait jellemző, keveset hangsúlyozott, személyi és nem strukturális alapú, tehát bizonyos értelemben megtévesztő hatású analógia is kifejthető: az ország mostani miniszterelnöke „erős ember”, tehetséges politikus, aki politikai ösztöneinek is köszönhetően időlegesen képes arra, hogy Magyarországot tényleges erejét meghaladó pozícióba manőverezze. E tekintetben nem egészen alaptalanul szokták Tisza Istvánhoz hasonlítani; a Kossuth tér újrarendezésekor, Tisza szobrának felállításakor, bútorainak a Miniszterelnökség részére való szimbolikus lemásolásáról az analógia „illetékes helyről” is megerősítést nyert.

A különbség is szembetűnő: Tiszának ugyan sok mindent szemére vethet az utókor, ám ő a Monarchián belül kiverekedett pozícióját nem a Magyarország számára előnyös dualista államszövetség szétzilálására, hanem megerősítésére fordította. (Ha úgy vesszük, a mostani adminisztráció ebből a szempontból inkább hasonlít a korrupciót megtűrő, a parlamenti mamelukrendszert bevezető, a Béccsel szemben a propaganda szintjén sérelmi politikát folytató Tisza Kálmán-ira, sőt e téren az 1906 és 1910 között hivatalban lévő vadnacionalista ellenzéki koalícióra, mint a szigorú erkölcsű, puritán, az olcsó propagandától idegenkedő, a gyűlölködést több parlamenti felszólalásában is visszautasító Tisza István kormányzatára.)

Ehhez képest jelenleg az 1989–90-ben konszenzussal kialakított, számtalan okból kétségkívül recsegő-ropogó jogállami rendszer szétbomlasztása zajlik. Ami félig rejtve a helyén épül, az messze nem közelíti meg színvonalában elődjét. Hogy miért nem használta ki az utolsó pillanatot a kilencvenes demokrácia megerősítésére, s tett kísérletet a hamis nemzeti álomkergetés sorozatának megszakítására kétharmados többségét is segítségül híva a 2010 utáni hatalom, az más kérdés.

Ehelyett szabadságharcot vívunk Brüsszellel, akár annak idején, több mint száz éve az ellenzéki piros-fehér-zöld pántlikás koalíció Béccsel. (Akkor is így nevezték, egy negyvennyolcas képviselő például „új szabadságharcnak”.)

„Így lett az önáltatás hiúságunk által úrrá gondolkodásunkon és akaratunkon, és tartott vissza minden pozitív, a Magyar Parlagot javító munkától – írja találóan Szekfű Gyula a Három nemzedékben. – Drága időnket, mely rövidebbre volt szabva, semmint gondoltuk, illúziók játékszereivel töltöttük, melyek közt külsőleg imponáló, de annál gyermekesebb volt a magyar imperializmus illúziója.” Harmincmilliós, a Monarchia vezetőjévé előlépő Magyarországról természetszerűleg most nincs szó, de árulkodó sok más egyéb mellett, ahogy Lánczi András nemrég szimbolikusan Európa új vezetőjévé avatta Orbán Viktort, miután a magyar kormányfő legutóbbi brüsszeli beszédével, akár egy mesehős, „a barlangjában ráncigálta meg az oroszlán bajszát”.

Csalóka tüneményeket kergetünk, s ezeknek a vágyképeknek az ápolására mindig készségesen áll rendelkezésre az egyre terebélyesebb kormánysajtó. Minden alapot nélkülöző Putyin–Orbán–Trump-tengelyről vizionálnak, amihez szorosan hozzákötődik az új amerikai elnök valójában érthetetlen, szinte ájult magasztalása.

Ha Európára célzott az elnök, akkor nem árt rögzíteni, hogy nekünk az unióval nem kell új kiegyezést kötnünk, hanem a jelenlegit kell respektálni. A saját érdekünkben, mert ahogy – itt az újabb párhuzam – Vermes Gábor említi Tisza István-monográfiájában, „a Monarchián belüli tényleges előnyök Magyarország számára a dinasztiával való kiegyezést a nyílt konfliktus előre megjósolhatatlan következményeinél sokkal inkább kívánatosabbá teszik”.

Tudjuk, hogy belpolitikai kompromisszumkényszer nincs, mégis előbb-utóbb eljön az ideje annak is, amikor a jelenlegi hatalomnak a zsákutca felé haladó magyar társadalommal, illetve az ellenzékkel kell kiegyeznie. Ha a történelmi folyamatok alapján keresünk analógiát, könnyűszerrel megállapíthatjuk, hogy erre – bármit mond a köztársasági elnök – még közel sem érett meg a helyzet.