Még kell néhány EU-s „exit”

Az Osztrák–Magyar Monarchia intő példa arra, hogy volt olyan időszak, amikor a Duna-medencében is létezett gazdasági jólét.

Kiegyezésvita

– Zsákutcás történelmeink és a politikai percverseny – Csizmadia Ervin írása
– Ki emeli fel a kiegyezés zászlaját? – Gazda Albert írása
– Kénytelen, kelletlen – A kiegyezéshez vezető utak Pethő Tibor tollából
– Aranykor vagy zsákutca? – Szerető Szabolcs írása
– Új szabadságharc a magyar parlagon – Pethő Tibor írása 

A dualista állam vezetői jól tudták, hogy a birodalom túl van terhelve nemzetiségekkel, amelyek növekvő jogérzékenységét egyre kevésbé tudták kielégíteni, az elszakadás mellett kiállókét pedig nem is lehetett. A Monarchia számára ez azt is jelentette, hogy tartózkodnia kellett az esetleges területgyarapodástól. Bosznia-Hercegovina annektálása annak ellenére is problémát jelentett, hogy szükségszerű lépés volt, akadályozandó Szerbia birodalomépítő terveit. A Monarchia egyszerre volt túl nagy, ugyanakkor elég sok területet fogott össze ahhoz, hogy nagyhatalomként létezzen. A területi kérdés – vagyis hogy egy államhatalom meddig terjedjen ki, miközben másokkal békében megfér – manapság is nehéz kérdés, amint a krími válság is mutatja. Az viszont nem jellemző, hogy egy nagyhatalom a történelem során megszerzett területeiről önként, ellenérték nélkül lemondjon. Ma viszont más a helyzet Közép-Európában, ahol nagyjából minden kisállam meg van elégedve a maga határaival, legfeljebb nekünk vannak jogos kifogásaink, ha körbenézünk határaink mentén. Most az Európai Unió képezi azt az összefogó erőt, egyesülést, amely irányítani akarja elsősorban a gazdasági folyamatokat. Egyre világosabban látszik azonban, hogy az EU, ebben a formájában, nem a legjobb eszköz az európai gazdaság irányítására.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a mostani EU a második világháború következménye, hiszen az elődszervezetek (Európai Gazdasági Közösség, Közös Piac) a kettészakadt kontinens nyugati felének megszervezésére jöttek létre, és ez akkor létfontosságú volt. Csakhogy 1990-ben felborult a jaltai világrend, Nyugat-Európa vezetői viszont továbbra is a már bevált módszerekkel akarták kezelni a kontinenst, és a gazdasági dominanciát nem akarták megosztani a felszabadult és kihasználható Közép-Európával. Ez eredményezte a „kétsebességes” Európát, illetve ez segített tartósítani a szegénységet a korábbi Varsói Szerződés országaiban. Az Osztrák–Magyar Monarchia intő példa arra, hogy volt olyan időszak, nem is olyan régen, amikor a Duna-medencében is létezett gazdasági jólét. Nem szabad tehát beletörődnünk abba, hogy nyugati cégek összeszerelő üzemei legyünk. A Monarchiának fejlett hadiipara – ha nem is túl nagy, de – volt, amely a legnehezebb, nagy méretű (dreadnought) hadihajókat is képes volt előállítani, de egyáltalán, saját gépiparral rendelkeztünk. Mindez a Monarchia államai összefogásának, a viribus unitis (’egyesült erővel’) eredményeként. Ferenc József személye pedig bizonyosan segítette az állameszmével való azonosulást az egyszerű emberek számára is. Bécs és Budapest jól koordinálta a gazdasági folyamatokat, bár kétségtelen, hogy a döntő szót többnyire Bécsben mondták ki. (Mint a Szerbia elleni „büntető hadjárat” elrendelésekor.) A megosztott államszerkezet ellenére a Monarchia erősen központosított volt, ami viszont növelte hatékonyságát, ezt a mai viszonyok között talán egy tagállami tanácsrendszer tudja kiváltani.

A visegrádi országok alkotta csoportosuláshoz – amely bizonyosan a leghatékonyabb együttműködést jelenti a jövőre nézve – viszont Ausztria nem akar csatlakozni. Erre talán nincs is szükség akkor, ha az EU igencsak recsegő szerkezete tovább hasad, mint a brexit esetében, és végül átalakul, leegyszerűsödik egy közép-európai méretű szervezetre. Mert egyre inkább az látszik, hogy kisebb, hatékonyabb, szolidárisabb EU-ra van szükség. Az egész Európát lefedő szervezet egyszerűen nem lehet működőképes az eltérő és felzárkóztathatatlan gazdasági környezetek, valamint az eltérő lelki beállítottságok miatt. Ezt kiegyezésekkel sem lehet áthidalni, mint Görögország esetében, amelyet már csak a németek erőszakos bankmentési szándéka tart az unióban.

A XX. század elején többen megfogalmazták a Mitteleuropa-koncepciót, közülük talán a német Friedrich Naumanné (1860–1919) volt a legkicsiszoltabb és legátfogóbb szemléletű, amely elképzelést az Európai Unió történeti előképeként is értelmezhetjük. Naumann szerint Németországot és a Monarchiát közös gazdasági térben kellett volna egyesíteni, ahol nincsenek vámok. Ez a felvetés a maga korában teljesen logikus volt, hiszen két germán vezetésű, hasonló gazdasági adottságokkal rendelkező birodalom összehangolásáról lett volna szó. Németország már bekapcsolódott ugyan a világkereskedelembe, és sajnos a világpolitikába is beleszólt, tehát a németek túlzott gazdasági dominanciája rejtett magában veszélyeket. Erre Tisza István is figyelmeztetett. Az összehangolást azonban bizonyosan meg lehetett volna oldani, ha nincs két egymást követő és elvesztett világháború.

Ma ugyanúgy szemben állunk a kérdéssel, mint száz éve: hogyan szolgáljuk ki a német gyáripart, hogy közben ne váljunk segédmunkássá saját hazánkban? Egy szűken vett, kisebb EU, amelynek vezetését a tagállamok szélesebb bevonásával oldhatnák meg, talán megoldást jelenthetne a gazdasági szolidaritásra és az ebből fakadó lemaradások kiegyenlítésére. Mert a kiegyezéssel létrejött Monarchia erre is példaként áll előttünk. A dualista állam nagy erőfeszítéseket tett arra, hogy területén az alapszükségletek (vasút, oktatás, egészségügy stb.) egységes képet mutassanak. Erre példa volt Horvátország is, amely a horvát–magyar kiegyezés (1868) után indult fejlődésnek, de leginkább talán a muzulmán Bosznia esetében nyilvánult meg az egységes koncepció, ahol szinte új országot építettek föl 1878-tól kezdve mintegy negyven év alatt. Egy kisebb EU megvalósulásához még kell néhány „exit”, és főleg az, hogy a hatalmi-politikai elit lecserélődjön, különösen Németországban. Mindehhez idő kell, de az Osztrák–Magyar Monarchia és annak továbbfejlesztett Mitteleuropa-koncepciója bizonyosan a megfelelő mintát adhatja az átszervezéshez és a működtetéshez.

A szerző könyvtáros.