Száll egy pofon a szélben

A vezérszurkolók már hergelik a táborukat, nem törődve a verbális agresszió lehetséges következményeivel.

Ugyanez a mentalitás, válságtünet köszönt vissza, amikor az internetadó elleni, az Orbán-kormányt jó okkal bíráló tüntetések résztvevői közül többen rendre a nekik nem tetsző sajtóorgánumok eseményekről tudósító munkatársait fenyegették, inzultálták. Ünnepeinken divattá vált a kormánypárti „megemlékezők” és a rendezvényeket nem túl épületes módon megzavarni igyekvők közötti, tettlegességig fajuló szóváltás. Meggyőződésem, hogy a fenti előzmények ismeretében lehet értelmezni és értékelni a miniszterelnök tusnádfürdői beszédekor történt múlt heti incidenst. Az erdélyi nő akciója önmagában nem lenne érdekes – súlya nyilván nem összevethető 2006 egyetlen pillanatával sem –, a magányos füttyszó Orbán Viktort és a hallgatóságot sem zavarhatta meg különösebben. A magabiztos szónoklatra figyelő közönség túlnyomó része egy olyan erő szimpatizánsa, amelynek a látható jelek szerint nincs különösebb oka aggódni a jövő tavaszi választás miatt. Akár az őszinte felháborodás, akár a provokáció szándéka vezérelte a fütyülőt, érthetetlen és aggasztó az agresszió, amellyel a közeg a nő akcióját fogadta. Még aggasztóbb, ahogy a kormánypárti megmondóemberek mentegették a véleménynyilvánítás e módjára adott erőszakos választ. Egyre többet hallani a közelgő forró őszről egyfelől, a kormány választások útján történő eltávolításának lehetetlenségéről másfelől. A vezérszurkolók már hergelik a táborukat, heccelik az ellenfeleket, nem törődve a verbális agresszió lehetséges következményeivel.

Mintha nem tudnák, hogy a rendszerváltás minden féloldalassága és félresikerültsége ellenére igenis érték volt az átmenet vértelensége, erőszakmentessége. Nem kellene a tűzzel játszani. Van mit veszítenünk.