Korányi korán búcsúzik

Vitathatatlanul az atlétika legnépszerűbb és leglátványosabb szakága a rövid- és a középtávfutás, ezért is volt szégyen, hogy a tavalyi edmontoni világbajnokságon egyetlen magyar futó sem indult. Az elmúlt időszak legnagyobb ígérete Korányi Balázs volt, aki 800 méteren megközelítette a nemzetközi élmezőnyt. A fedett pályás Európa-bajnoki bronzérmes a sydneyi olimpián az elődöntőig jutott, majd úgy határozott, egy évig pihen.

- Atlétika -

Rajtoljunk Sydneyből. Az olimpián az országos csúcshoz közeli idővel lett elődöntős, a szövetségi kapitánytól az értékelésben jó minősítést kapott, mégis huszonöt évesen időt kért.
– Igen, mert úgy éreztem, szellemileg és fizikailag is elfáradtam. Az utolsó öt évem nagyon kemény volt. Két olimpiára készültem fel, állandóan stresszben éltem. Az atléták élete hasonlít a vándorcikuszosokéhoz, állandóan úton vannak, edzőtáborokba járnak, majd nyáron versenyről versenyre mennek.
– Ez egy vidéken felnőtt futónak nehézséget jelenthet, de ön úgynevezett világpolgár, az Egyesült Államokban élt és járt egyetemre.
– Na látja, ez volt a másik ok, ami miatt pihennem kellett. Úgy voltam élsportoló, hogy közben keményen készültem a civil életre. A futás mellett egyetemre jártam, majd amikor hazajöttem, az MTI-ben dolgoztam.
– Az egy év eltelt, mégsem látni például az olimpiai csarnokban a válogatott atléták edzésein.
– Mert valószínűleg végleg befejezem. Én nem a pénzért vagy a dicsőségért futottam, hanem mert imádom a sportot. Azért edzettem fagyban vagy rekkenő melegben, mert szerettem. Ez a vágy már nem olyan erős bennem. Ha újra felerősödne, azonnal elkezdenék edzeni.
– Nem is próbálták rábeszélni, hogy folytassa?
– Hát ez érdekes, vagy inkább meglepő. Az elmúlt egy évben senki nem keresett meg, és nem próbált rábeszélni a folytatásra. Pedig az atlétika ugyan egyéni sportág, de egy nagy család, amelyben úgy gondoltam, mindenki fontos. Őszintén mondom, ez is közrejátszott abban, hogy abbahagyom.
– Pedig a sportágnak nagy szüksége lenne néhány nemzetközi szintű futóra. Véleménye szerint ez a szakág miért esett ennyire vissza Magyarországon?
– Megítélésem szerint azért, mert a magyar atlétika az utóbbi évtizedben a könnyebb ellenállás felé ment, ahol kisebb a konkurencia. A gazdaságban ez helyes, de ebben a sportágban nem, mert a vágtafutás és a középtávfutás az atlétikai versenyek szíve. Ezek vonzzák a nézőket a lelátókra.
– Itthon elterjedt az a nézet, hogy a fiatal futókat a világcsúcsok elriasztják a pályáról. Valóban ilyen félelmetes a hazai s a nemzetközi szint között lévő szakadék?
– Ez csak kifogás lehet, de nem magyarázat a jelenlegi helyzetre. Mert az 1:45 perces versenyző is kétperces idővel kezdte. Én mindig reális célt tűztem ki magam elé, emlékszem, milyen boldog voltam, amikor először futottam 1:50-en belül. És így jutottam el 1:45,39-ig.
– Olyan véleményt is hallottam, a magyar fiatalok fizikailag nem olyan tehetségesek futásra, mint az afrikai versenyzők.
– Ez butaság, amelyet az elmúlt világversenyek eredményei is cáfolnak. Kétségtelen, hogy a közép- és hosszútávfutásban az afrikai versenyzők nagyon eredményesek, de az atlantai olimpián a norvég Rodal, Sydneyben a német Schumann, a tavalyi világbajnokságon pedig a svájci Bucher nyerte a férfi 800 métert. Arról nem is beszélve, hogy az ötvenes években a magyar futók a világ legjobbjai voltak.
– Ha meggazdagodni nem is lehet az atlétikából, de sokan jól megélnek belőle. Az sem marasztalta, hogy például az utcai futóversenyeken elég jól lehet keresni?
– Amint említettem, sohasem a pénzért futottam. Remek állásom van, az amerikai Dow Jones gazdasági hírügynökség budapesti tudósítója vagyok. Nagyon izgalmas és érdekes a munkám, és anyagilag is jól megbecsülnek. A szerelem nem múlt el, most is hetente négyszer futok, de csak a magam kedvére.