Egy szelet torta a világcsúcsért

Az idősebbek még emlékeznek… 1954. július 14-én a Népstadionban – túl voltunk a nagy megrázkódtatással járt futball-világbajnokságon – hatalmas publikum előtt, 4x1500 méteren világcsúcskísérlet következett. Négy fiatalemberre szegeződött a figyelem: Tábori Lászlóra, Mikes Ferencre, Rózsavölgyi Istvánra és Iharos Sándorra. S amikor kiderült, hogy a világcsúcs sikerült (15:21.2), a tömeg felállva ünnepelte a futókat. Sohasem lesz magyar földön, ebben a sportágban, ehhez hasonló ünneplés.
Váltás a mába: Tábori László már elmúlt hetven. Néhány napra hazajön Los Angelesből, és egy filmforgatás kedvéért a Népstadiont is felkeresi. És ott a helyszínen azt mondja: pénz nélkül, egy fillér nélkül is újra végigfutná az 1500-at, ha tehetné – a csodálatos közönségért. És forog, forog körbe, és mutatja mindkét karjával, ahogy a hang ment, mint a hullám. A végén pedig az emberek felálltak és üvöltöttek. Régi filmek is őrzik ezt a hangulatot, a táblás házakat, a futómámort. A futballmeccsek szünetében a ráadást: a világcsúcsot. Tábori (eredeti nevén Talabircsuk), becenevén pedig ,,Mosolygó Mandarin” szinte újraéli mindazt, amit a hazától kapott.
Egy sasszé a futópályán – hetven fölött. Aki ismerte, tudta, hogyha Tábori 150-200 méterrel a cél előtt sasszézott, ez már azt jelentette: megnyerte a versenyt. Egy visszalépés a rajtvonalon – hetven fölött: ez azt jelentette, hogy vezessenek csak a többiek. Bárha hányszor vezette fel ő is például Iharost. Mert sohasem volt féltékeny a társakra, mások babérjaira. Mit kaptunk a világcsúcsért? – kérdezi hetven fölött, erős akcentussal, és sok-sok h-val, majd így folytatja: So… (ezt a szócskát gyakran használja) azt mondták: oké, gyerekek, futottatok világcsúcsot? Akartok tortát enni? És akkor elvitték őket a Andrássy útra (akkor még Sztálin útra) tortát enni. Ma hatvan-, negyven- és húszezer dollárt ígérnek a világbajnoki helyezésekért. Mesébe illő történetek az utókornak.
Tábori László egy vasutas fia. Kassai születésű, később martfűi, szolnoki. Innen került fel az újonnan alakult Budapesti Honvédhoz, a sportszázadhoz. Rózsavölgyinek barátja lett, Iharosnak jó bajtársa. De sokszor ,,tánctanár” volt Iharos és Rózsavölgyi között. Egyszer Iharos négy hétig nem szólt hozzá, de mindent megcsináltak az edzésen, amit parancsolt a mester. És továbbra is segítették egymást, ahogy illett. Aztán négy hét után ott folytatták, most már szavakkal is, ahol abbahagyták. Rózsavölgyi szerint Tábori szótárából hiányzott az igen, és hiányzott a nem. Mindig körülírt igenekkel és körülírt nemekkel fogalmazott. És el ne felejtsük: gyakran mosolygott.
Tábori az 1956-os melbourne-i olimpiáról nem tért haza, akárcsak mesterük, Iglói Mihály, akinek titkosírással írott naplója most már örökre lefordítatlan marad. Anélkül, hogy tudtak volna egymás döntéséről, a San Franciscóba induló gép bejáratánál találkoztak. Tábori fiatal volt, egyedülálló. Világot akart látni, ezért maradt Amerikában. Egy időben megbánta, hogy kint maradt, de ma már boldog, hogy családja van, felesége, két lánya, két unokája. Los Angelesben is futott (a fedett pályás atlétikai bajnokságokon Rózsavölgyivel és Iharossal újra találkozott), aztán ahogy lenni szokott: ő is edző lett, nevelt és tanított. Kiegyensúlyozott ember. Sokáig bántotta, hogy olimpiai aranyérmet nem akasztottak a nyakába, miközben egyéniben és váltóban négyszeres világcsúcstartó volt, és ötször nyert magyar bajnokságot. De hát neki ennyi jutott. És nem is kevés.
Vajon mit érzett azon az ünnepségen, amelyen átadták neki az életműért járó fair play-díjat? Gondolt-e Kassára, Budapestre? Eszébe jutottak-e a társak, akik közül Iharos már nem él, és eltávozott Iglói mester is. És felötlött-e a mindenható közönség a Népstadion nézőterén? Amikor néhány hónapja itthon volt, és egy filmforgatás kedvéért felkereste a Népstadiont, úgy ugrándozott a ,,salakon”, mint egy kisfiú. Hát még amikor Rózsavölgyi Pista is előkerült, nem akartak egymásból kibogozódni.
A legszívesebben rajthoz álltak volna összedrótozva is, hogy újra hallhassák a hajrá, magyarokat. És egye fene, tortát is ettek volna a régi cukrászdában. ,,Ó, csak még egyszer az a régi Tábor: / az a fészekaljnyi népség ott a tetősátor / alatt…”
Arra ébredt fel, hogy a nevén szólítják a frankfurti csarnokban.