Fel kell ébredni a mély álomból

A magyar lovassport halkan, zajos sikerek nélkül lovagolt át az új évezredbe, egyedül kettesfogat-hajtóink újabb világbajnoki győzelme jelentett nemzetközi elismerést ebben a drága, látványos és egyre népszerűbb sportágban. Éppen ezért nem volt könnyű helyzetben Farkas Sándor, a Magyar Lovasszövetség elnöke, amikor a márciusi közgyűlésen a sportág jelenéről és jövőjéről kellett szólnia.

Az elnöki beszámolóról egy majdnem húsz évvel ezelőtti országos lovas értekezlet jutott az eszembe, amelyen a szövetség akkori elnöke, Papócsi László mezőgazdasági miniszterhelyettes a jövő feladataként az utánpótlás-nevelés fontosságáról és a lovas kultúra színvonalának az emeléséről beszélt. Fiatal tudósítóként hozzászólásomban felvetettem, hogy a célokat sokkal konkrétabban kellene megfogalmazni, határidőkkel és felelősökkel. Papócsi – rutinosan – a kritikákra csak az értekezlet végén, ironikusan válaszolt, majd bezárta a közgyűlést. Akkor megfogadtam, soha többé nem szólok hozzá közgyűlésen, mert az újságíró „fegyvere” az írás.
Két évtized múltával be kell látnom, a lovassportban az írás sem sokat ért, sőt ha önkritikus vagyok, akkor szinte semmit. Ugyanis a felidézett értekezlet óta folyamatosan írtam arról, hogy a magyar lovassportban sem a személyi, sem a tárgyi feltételek nincsenek meg ahhoz, hogy versenyzőink mind a hat szakágban felvehessék a versenyt a nemzetközi élmezőnnyel. Elsősorban a nemzetközi szintű feladatokra képes lóállomány hiányzik. Az előző harminc évben egyértelműen kiderült, hogy a hazai tenyésztésű lovak elsősorban fogathajtásban és lovas tusában alkalmasak a világszintű teljesítményre, ezért ezt a két szakágat kellene kiemelten támogatni.
A lovassportban úgy látszik, megállt az idő, mert a sportág jelenlegi vezetőinek az elképzeléséből kiderült, remény sincs arra, hogy a közeljövőben a támogatási rendszer változni fog. Természetesen nem arról van szó, hogy például a legnépszerűbb szakágat, a díjugratást le kellene írni, mert ez szakmai ostobaság lenne. De azt be kellene látni, hogy elsősorban anyagi okok miatt díjugratásban a nemzetközi élvonal utolérhetetlen. Ez a szakág viszont kiválóan alkalmas arra, hogy hazánkban is tömegek űzzék. Ezt bizonyítja, hogy tavaly 299 szakosztály 1208 lovasa 273 versenyen indulhatott, tehát egy-egy hétvégén általában öt díjugrató viadalt is rendeztek. Kialakult ugyan már egy szűk réteg, amely megengedheti magának, hogy százezer márkás lovat vásároljon külföldön, de a nemzetközi szintű lovaknak a versenyeztetése nem megoldott. Például a tulajdonosok képzetlen vagy tehetségtelen gyerekeiket ültetik a drága lovakra. „A jövőt kell építeni” – mondta a szövetség elnöke, ami egyáltalán nem könnyű feladat, mert a tavalyi ifjúsági Európa-bajnokságon a magyar válogatott a tizennégy csapat közül a 12. lett.
A másik olimpiai szakágban, a díjlovaglásban még rosszabb a helyzet, megfelelő képességű lovak hiányában remény sincs arra, hogy versenyzőink kiharcolják az olimpiai részvételt. Az egyetlen nemzetközi szintű lovunk, Aktion tavaly „nyugdíjba vonult”, már csak hazai versenyeken szerepelhet. Marad tehát a lovas tusa, amely viszont évtizedek óta mostohagyerek a sportágban, pedig a magyar ló kiválóan alkalmas erre az összetett versenyzésre. Az utóbbi évtizedek hiányosságait nem lehet egyik napról a másikra pótolni, de megfelelő menedzseléssel lovas tusázóink még kiharcolhatnák az athéni olimpián való indulás jogát.
Természetesen örömteli, hogy az amatőr lovasok száma folyamatosan nő hazánkban, viszont az ország lótenyésztése és lovassportja számára a nemzetközi elismerés is fontos. Példaként említhetjük, hogy fogathajtóink sikereinek a hatására az előző évtizedekben Európa hajtói Magyarországra jártak lovakat vásárolni. A lovassportban a legnagyobb hatalom vitathatatlanul Németország, amely a tenyésztésben és a sportban is világelső. Ebben a lovasnagyhatalomban rendeztek tavaly kettesfogat-hajtó világbajnokságot Riesenbeckben, ahol az elkényeztetett, az elsőséghez szokott hazai közönség kétszer is meghallgathatta a magyar himnuszt, amelyet Lázár Vilmos és csapatunk tiszteletére játszottak el. Ez hatalmas erkölcsi elismerést jelentett a magyar lovassportnak, amelynek vezetői viszont évtizedek óta nem merik vagy nem akarják belátni, hogy céljainkat a lehetőségeinkhez kellene igazítani. A szakágak közötti egyenlősdi eredménytelensége a helyben járás. Jó lenne az új évezredben felébredni, s végre váltani.