Hic Rhodus…

Eljött az idő, következhetnek a tettek. Egy héten belül kétszer is bizonyíthatják a magyar futballisták, hogy nem csupán akkor okosak, amikor beszélni kell a játékról, hanem akkor is, amikor ott a labda és az ellenfél, meg persze a tét.
Ma a lengyelek, szerdán a svédek következnek az Európa-bajnoki selejtezők sorában.
Komoly falat mindkettő. Ám ha az elmúlt napok, hetek, hónapok nyilatkozatait veszem alapul, akkor szemernyi kétségem sem lehet afelől, hogy a válogatott magabiztosan hozza, amit ígért. Azt, hogy továbbra is versenyben lesz az Európa-bajnoki szereplésért.
Vizsgázik a csapat. A nemzeti tizenegynek jut megint a feladat, hogy bebizonyítsa: érdemes figyelni a magyar futballra. Hálátlan szerep, de ugyan kiktől várhatnánk el kabinetalakítást, ha nem azoktól, akik a legjobbnak ítéltettek?
A honi bajnokság meccsei – ha lehet – unalmasabbak, mint eddig akármikor, a tavaszi szezonban egyelőre az a legdicsőbb tett, hogy Kispesten nyilvánosságra hozták, ki, mennyit keres. Az összegek magától értetődően felelnek meg a polgári törvénykönyv „szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalansága” passzusának, de ezt eddig is tudtuk. Az őszinteség díjazandó ebben az esetben.
És éppen ezért – az őszinteség okán – lehetünk hálásak a néhány napon belüli két meccsért. A lengyelek és svédek ellen fehéren-feketén kiderül majd, mennyit érnek a külföldön profiskodó sztárjaink. Ha annyit, mint amennyire taksálják magukat, akkor vezéregyéniségei lesznek a válogatottnak, magukkal húzzák az (egyelőre?) itthon poroszkálókat, s nem ők szürkülnek hozzájuk (mert erre már számtalan példa akadt).
Azt mondja Gellei kapitány, hogy a játékosok harapnak, ám itt-ott még ápolgatni kell a lelkeket. Magyarán több a feszültség bennük, mint kellene. Hogy mennyi szorongás illendő egy-egy komoly meccs előtt, arra még nem született hiteles adat, nem is születhet, hiszen rendre az eredmény minősíti valamennyi mérkőzés előtti momentumot. Most is így lesz.
A magyar futballisták esélyeit csak növeli, hogy a lengyelek (is?) félnek. Nehéz meccsre számítanak, tudják, ha kikapnak, szinte reménytelen a továbbjutásuk. Mondanám, hogy „Hic Rhodus, hic salta!”, azaz itt az esély, éljenek vele, ám nem teszem, túl sokszor volt már példa arra, hogy az ellenfél már az első percekben rádöbbenhetett, hogy nincs mitől félnie…
Nem lesz jobb a magyar futball akkor sem, ha a válogatott hozza ezt a két meccset. Tudom, az sohasem egészséges, ha a kirakat fénylik, belül pedig a polcok a bóvlitól roskadoznak, de mégis valami. Némi öröm a sivárságban, ha ki- és belépéskor földerülhet a vásárló kedve.
Illúzióim tehát nincsenek, a mi kis focinkból nem lesz igazi futball egyhamar a válogatott sikerei jóvoltából (sem), ám támad némi kis remény. Mondjuk abból, hogy azért csak szorult valami a sportemberi lét alapelemeiből a játékosokba, nem csak szajkózzák, hogy van esélyük, hanem képesek elhinni, mi több valóra is váltani.
Így álmodozom én.