Eltűntek a bajnokok a tatamiról

Valamennyi minősített versenyzője búcsút intett a Szegedi Vasutas Sportegyesület cselgáncsszakosztályának. Lehúzta a redőnyt az a klub, amelynek tavalyelőtt még öt válogatott sportolója volt. Ma már csak az utánpótlás-neveléssel foglalkoznak a klubban. A vezetőedző reménytelen harcot folytat a túlélésért, miközben áthatolhatatlan falakba ütközik.

--CSELGÁNCS-
Szétszéledtek a szakemberek is, csak a vezetőedző, Krajkó Gyula maradt, aki megpróbálja átvészelni a nehéz hónapokat. Hogy meddig tart a bizonytalanság, azt nem lehet tudni. Gyógyírként és jobb híján a múltra gondol, hiszen 2000-ben még csapata, az SZVSE nyerte meg az első osztályú országos csapatbajnokságot, ami nagy tettnek számított a vidéki klub életében.
A vezetőedző egzisztenciálisan nem függ a klubtól, főállásban középiskolai tanár, ezért még azt az „időtöltést” is megengedheti magának, hogy ingyen takarítsa a csarnokot, ahol mintegy százötven dzsúdópalántát nevel. A klubnak arra sincs pénze, hogy segédedzőt foglalkoztasson. Krajkó Gyula ezt szégyennek tartja, különösen egy bajnokcsapat esetében, és még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy megesett már ilyen szégyen más városban is. Érthetetlen számára, hogy amit huszonhárom éven keresztül felépített, azt hagyják romba dőlni. Úgy érkeztek a csúcsra a szegediek, hogy csak saját nevelésű versenyzőjük volt. Tény, a bajnoki cím megszerzése idején sem bőségszaruból biztosították a forintokat, igaz, amikor aranyérmesek lettek legalább évi másfél millióból gazdálkodhattak. A pénz nagy részét az önkormányzat adta, hiszen a szakosztály 1995 óta (!) egyetlen fillér támogatást sem kap a vasúttól… Ez évben már a kedvezményes jegyek keretét is négyszázezer forintra csökkentették. Bár felnőtt versenyzőjük már nincs, a gyerekek szeretnének elutazni a korosztályos viadalokra. Az idén eddig csak ígéretet kaptak a városi sportreferenstől, aki közölte: nem hagyja a teljes ellehetetlenülést. Krajkó szabadidejének nagy részét azzal tölti, hogy támogatókat keres. A legtöbb helyen azonban őszintén megmondják neki, hogy a dzsúdó nem jó reklámhordozó, nem áldoznak rá.
Néhol hitegetik. Az egyik multinacionális vállalat megígérte, hogy csokoládét ad ajándékba, ha a gyerekek bemutatót tartanak az üzletben – vendégcsalogatóként. A hírverő esemény után azonban megfeledkeztek az ajándékról, így az edző szégyellhette magát a cég vezetői helyett… Krajkó tanár úr elárulta, támogatót csak baráti alapon lehet szerezni, mert a sportvilág is kitermelte a saját korrupcióját. Lehetséges szponzorok ugyanis különös alkuban ígértek neki pénzt: akkor kap, ha valamennyit visszaad a támogatónak, amibe természetesen nem egyezett bele. A vezetőedző határozottan állítja, hogy a nem reklámhordozó sportágakat csak állami támogatással lehet fenntartani. Ahol ez megszűnik, a sportág is eltűnik… A szülői erőfeszítésre sem lehet sokáig számítani: egy dzsúdópalánta felszerelésének, tagsági díjának évi költsége meghaladja a százezer forintot, így aztán sok tehetséges, ám szegény gyermek még a tatami közelébe sem juthat.
A leépüléssel párhuzamosan másféle vészhelyzet is kialakult. Az egyik szegedi középiskolában például felmérték a diákok edzettségi állapotát. A négyszáz gimnazista közül csak tizenöt (!) tud kötélre mászni, a háromezer méteres távot egy osztályból csak négyen-öten képesek lefutni. A tanulók többségének fájdalmat okoz a fizikai erőfeszítés. Erre mondja a tanár úr: „Ha a sportban egyre kevesebb a példakép, ha elfogynak, megszűnnek a klubok, akkor a felnövekvő generációk fizikailag elsatnyulnak.”