Szent akarat

Nem érheti szó a ház elejét, a magyar futballisták szerdán mindent megtettek azért, hogy sikerrel járjanak a svédek ellen. Erejüket megfeszítve küzdöttek, ahogy az elvárható a címeres mezben. Viszont kikaptak. A terv ugyebár négy pontról szólt a két meccsen (Chorzów, Budapest), s egy lett belőle. Úgy – ismétlem –, hogy mindent kiadtak magukból a játékosok.
Ebből kell kiindulni. Ott tartunk, hogy a hatalmas erőfeszítés okán szemrehányás nem érheti a kiválasztottakat, ám így is szembesülnünk kell azzal, hogy sokan tudnak többet nálunk.
A mérkőzés előtti napok nyilatkozataiból kiderült, hogy a magyar futballisták leginkább a közvéleménytől tartanak. A csapat legjobbja, a méltán kapitány Király Gábor, miközben a két meccs esélyeiről beszélt, fontosnak érezte kiemelni, hogy sajnos sokan egyenesen örvendeznek, ha a válogatott kudarccal jár, ezért kérte, hogy ezúttal bízzanak a csapatban.
A bizalommal nem is volt gond. Ezrek kísérték el a válogatottat egy hete Chorzów-ba, szerdán pedig még jegyűzérek is föltűntek a Puskás-stadion környékén; ilyesmire igazán régen volt példa. Mi ez, ha nem a bizalom jele? Ráadásul a feltétel nélküli reménykedésé, elvégre a közelmúlt eredményei nem sugallták, hogy itt hinni kell, hinni érdemes.
Mert egyébként a bizalomnak éppen úgy léteznek feltételei, mint mondjuk a futballisták esetében annak, hogy leszerződnek-e egy-egy klubhoz vagy sem. A témában említett Király Gábor (világ)klaszszisként aligha ölti magára olyan csapat mezét, amelyiknél hozomra kell játszania, esztendőkön át. Nos, esetünkben a mindent elsöprő akarásukkal rászolgáltak a figyelemre a játékosok, ám az elszántság csak kiindulópont lehet, önmagában a győzelemhez kevés.
Viszont lehet(ne) rá építkezni. Az első téglákat az jelenthetné, ha nem csupán az akaratot hívnák elő magukban a játékosok, hanem az összpontosítás képességét is; ha megtanulnának az egyik pillanatról a másikra jól dönteni egy-egy szituációban. Mert a lengyelek és a svédek ellen egyaránt azért nem kerekedhetett fölül a magyar nemzeti tizenegy, mert a pályán lévők nem használták ki a pillanat nyújtotta előnyöket. Mint például Tököli a kimaradt helyzeteinél, de akad a tételre példa a védekezésben is.
Akárhányszor helyzetbe került az ellenfél a két meccsen, egyszer sem azért jutott lehetőséghez, mert ügyesebb volt, a lengyel vagy a svéd támadó egyszer sem cselezte ki a bekket, elég volt neki az üdvösséghez az, hogy jobban figyelt. Kihasználta, hogy a magyar védő elbambult – nem ugrott föl vele fejelni, tanácstalanul toporgott, riadtan nézelődött. Jellemző egyébként, hogy a lemaradó utolsó ember minden esetben abban a pillanatban fölemelte a kezét lest jelezve, amikor lépéselőnybe került ellenlábasa. Lesről persze egyik esetben sem lehetett szó, a tétova kísérlet a felelősség azonnali elhárítását példázza.
Az akarat szent dolog, ám csak ahhoz elegendő, hogy kitartásra kényszerítse szervezetét a játékos.
Ami nincs benne, azt nem hozhatja ki belőle.