Jubileum egy bajnok asztalánál

Kilencven évvel ezelőtt, 1904. január 18-án alakult meg a Magyar Vívószövetség, hogy ettől a naptól kezdve a vívók önállóan intézzék sorsukat, és sikert sikerre halmozva, a mai napig a legeredményesebb olimpiai sportággá tegyék a vívást. Rády Józsefre emlékezve idézzük vissza az elmúlt évtizedeket, melynek során a vívók oly sok dicsőséget szereztek.

-VÍVÁS-
Rády József unokája, Manninger Gusztávné elárulja, hogy legdrágább kincse az az érem, amelyet állandóan a nyakában visel. Anyai nagyapjának 1927-es bajnoki aranyérme, amely abban az időben még színaranyból készült. (Az olimpiai aranyérem csak aranyozott.)
Ez a mondat felkelti a figyelmet. Az érem akkora, mint a régen volt ötforintos. Olyan gyönyörű, hogy vonzza a szemet, és nehéz szabadulni tőle. Rády 1927-ben tőrben nyert magyar bajnokságot. (Az 1926-os és 1929-es kard egyéni aranyérmet is őrzi a család.) De hát tudjuk-e, tudják-e, ki volt Rády József? A kor nem kedvez a múlt bajnokainak. A tegnapi hősök feledésre vannak ítélve. Vitéz Rádyt pedig, a Toldi Miklós Sporttanár- és Vívómesterképző Intézet (Spoti) egykori parancsnokát, a valamikori huszár ezredest lelkileg is igyekeztek összetörni, megalázni, kisemmizni az ötvenes években. Hogy dicsőséget szerzett a hazának? Ugyan! Kinek kellett a szocializmusban a húszas évekből származó olimpiai babér? Elfeledték, elfeledtették.
Pedig Rády két fegyvernemben is a legjobbak közé tartozott, és nagy érdemei vannak a hazai párbajtőrvívás meghonosítása terén. A MAC, majd a HTVK vívójaként összesen 12 bajnoki aranyat nyert: ötöt tőrben, hetet kardban. Az 1924-es párizsi olimpián a kardcsapat tagjaként ezüst-, 1928-ban Amszterdamban aranyérmes lett. Hasonló sikert ért el az 1930-as liege-i Eb-n.
Pósta Sándor, az 1924-es olimpia kard egyéni bajnoka így írt róla: „A MAC vívói közül való, hatalmas, széles vállú huszártiszt. (Atletizálással kezdte: súlylökő volt, diszkoszt vetett, helyből távolt ugrott, gerelyt hajított.) Csöndes, szótlan ember, aki a versenyen az utolsó tusig összeszorított fogakkal, bátran küzdött. (Az unokája szerint is keveset beszélt, és sohasem emelte meg a hangját. Káromkodás pedig soha nem hagyta el a száját. A fegyelmezett ember mintaképe volt.) Sohasem láttam rajta, hogy letörte volna egy elvesztett mérkőzés. Terstyánszkyt egyetlen vereség megállította a röptében, Rády két-három vereséggel a vállán ugyanolyan energiával küzdött. Ez a szinte hősies katonaerény sokszor megjutalmazta őt. Amit csinált, pontosan, egyformán, jól csinálta. De mindig ugyanazt. Ő nem törődött azzal, hogy a repertoárját ismerik. Vagy nem vette észre. Nem változtatott. Emiatt itthon egyre ritkábban jutott az elsőséghez. De mindig fegyelmezte magát. Rádynál jobb, eredményesebb vívó akadt szép számmal idehaza, de megbízhatóbb csak igen kevés.”
Árulkodó Rády József 1930. február 12-én a Nemzeti Sportban felidézett emléke: „A Vigadóban nyolctusos meccset kellett vívnom de Jong holland őrnaggyal. Felálltunk, kezdtük a meccset. A félideig 4:0-ra vezetett de Jong. Horthy kormányzó ott ült az első sorban és nekem égett az arcom a szégyentől… Kikapni, azt lehet, de így, hogy tust se adjak?! Engem, mint a magyar epée-vívás képviselőjét állítottak ki, s ilyen csúfos vereséget szenvedjek? Akkor, amikor a kormányzónk is ott ül? Nagyon szégyelltem magam. A forduló után de Jong ismét két tust adott, tehát 6:0-ra vezetett. És a blamázs aztán felkorbácsolta a véremet. Összeszorítottam a fogam és hajrá! Ekkor kezdtem igazán küzdeni – és győztem, 8:7-re vertem a hollandot. Nagy szégyentől menekültem meg és de Jong gratulált a legmelegebben – legalább külsőleg.”
Halkan kérdezem: gondolkoznak ma így a magyar sportemberek?
Rády szekszárdi születésű. Eredeti neve apja után Katzenback József volt, de amikor katonaiskolába került, választania kellett egy másik nevet. Gyermektelen nagybátyja, Rády János sietett a család segítségére, és papíron örökbe fogadta a fiút, így lett Rády. A soproni évek után a Ludovikát is elvégezte, első állomáshelye Vác volt. Első parancsnoka pedig a magyar vívósport legnagyobb csillagainak egyike, a később Limanovánál hősi halált halt Békessy Béla huszártiszt volt, aki 1902 és 1907 között a magyar kardbajnokságokon győzött, miközben 1905-ben és 1906-ban tőrbajnok is lett. Könnyen lehet, hogy a magyar kardvívás első olimpiai bajnokát is tisztelhettük volna benne, ha a császári parancs nem akadályozza meg a magyar tisztek részvételét az 1904-es St. Louis-i olimpián.
Az unoka emlékezete szerint Békessy Béla azt mondta a nagyapjának, aki elsősorban az atlétikát kultiválta: „Én megtanítalak téged vívni, és akkor nem kell bejárnod Pestre edzésre. Így ismerkedett meg a vívással.” Aztán amikor már egymás után jöttek a vetélkedések, Rády József megtiltotta a családjának, hogy versenyekre járjanak. Titokban azért elmentek, meglesték, és teljes szívvel szurkoltak neki.
Rády József 1938-ban nyugdíjba ment. A budapesti, Ulászló utcai házban – amelyet kölcsönökből építtetett – lakott együtt a család: a vívóbajnok gyönyörű feleségével, és egyetlen lánya a családjával. A háború vége Nyugaton érte őket, de Rády hazajött, mondván: neki itt van a nyugdíja, a háza. Aztán 1951-ben az egyik héten államosították a házát, a másik héten pedig elvették a nyugdíját. A balatonkenesei faház, amelyet azért vett, hogy kedvenc szenvedélyének, a horgászásnak hódolhasson, azért maradhatott meg, mert bombatalálat érte. Itt húzta meg magát a család, egyetlen lánya, az unoka édesanyja pedig elment utat építeni, követ talicskázott. Az egykori nagy bajnokot ez teljesen tönkretette. Otthon őrlődött a nehéz időkben, kézügyességének köszönhetően festett és rajzolt. Postai levelezőlapokat készített, amelyeket aztán a húga árult. 1957-ben halt meg végelgyengülésben, hetvenhárom éves korában. Szeretett felesége, aki 1942-ben hunyt el, a Rákoskeresztúri temetőben pihent, oda szeretett volna kerülni. De a családnak nem volt háromezer forintja, hogy a felszállítást kifizesse. Ekkor eladták azt a balatonkenesei konyhakertet, amelyhez végig ragaszkodni akartak. Két nap múlva a vívószövetség kifizette a háromezer forintot, mert Rády Józsefet saját halottjának tekintette… Válogatott csapattársa, a magyar vívás másik nagy alakja, Tóth Péter búcsúztatta.
Íme dióhéjban, ecsetvonásokkal egy vívóbajnok életsorsa.
Régen hallottam olyan szépen beszélni valakiről, mint ahogy Rády Józsefről beszélt Manninger Gusztávné, az unokája. A rajongásig szeretett nagypapa emlékét úgy őrzik, mint életük határkövét, amely ma is irányt mutat.
Az asztalon a vívóbajnok 1937-ben kiállított útlevele. „Ébredj hát Ádám! Álmod véget ért.”