Akasztani azért nem kell

L a b d a r ú g á s A remény hal meg utoljára, még a futballban is, ahol nekünk csak az örök bizakodás marad, hiszen sikernek ritkán örülhetünk, főként, ha tét is van. A szombati svéd–magyar végeredménye (3-0) csak kellemetlen, váratlannak egyáltalán nem nevezhető. Mint ahogy az is természetes – sajnos –, hogy a futballisták most sem tudják a helyén kezelni a történteket.

Egy-nullra vezettek a svédek, amikor a második félidő elején Gyepes Gábor lazán hazaadta a labdát, amelyre rácsaphatott Henrik Larsson, és máris kettővel ment az ellenfél. Kapitális hiba, ám az ilyesmi elő-előfordul még a legnagyobbakkal is. Az már kevésbé, hogy amikor a sportlap riportere megkérdezte az esetről Gyepest, a hátvéd azonnal fölcsattant: „Most akasszam föl magam?”
A megjegyzéshez nem szükséges kommentár, elvégre a jó modor olyan tulajdonság, amely vagy megvan valakinél, vagy nem. Ugyanez a helyzet a valós önértékeléssel is. Gyepes ugyanis azzal folytatta, hogy nem hibázott akkorát, hogy megint a nyakába varrják a kudarcot. Esetében a hangsúly a „megint” kitételen van, köszönhetően föltehetően annak, hogy a mostani selejtezősorozatban a horvátok ellen öngólt lőtt, az izlandiak ellen pedig megpattant a lábán a labda, úgy került be a magyar kapuba.
Sem akkor, sem most nem varrta, varrja senki sem Gyepes nyakába a kudarcot, így aztán a játékos érzékenysége túlzott. És azt is érdemes leszögezni, hogy arról sem beszélt senki sem, hogy esetleg – maradva a kitételénél – önkezével vessen véget az életének. Bűnbakká tenni egyes-egyedül Gyepest legalább akkora túlzás, mint amekkorával ő szolgál azzal, hogy képzetlenségre valló hibái után egyből támad.
Mielőtt akárki is arra gondolna, hogy Gyepes esete egyedi, érdemes arra figyelni, amit Lothar Matthäus mond. A kapitányt talán még a vereségnél is jobban kihozta a sodrából, hogy a stockholmi mérkőzés után egyetlenegy játékosát sem jellemezte a tehetetlen düh, nem szitkozódtak, nem ostorozták önmagukat és az egész világot azért, mert nagyon fontos meccset veszítettek el. Sőt. Néhány órával a lefújás után, a repülőtéren, az indulásra várva a futballisták vidáman sörözgettek, mintha mi sem történt volna.
Ez megengedhetetlen Matthäus szerint (is), pontosabban a szituáció minősíthetetlen. Jól mondja a kapitány, érdemes idézni: „Kikaphatunk, de akkor a bánat legyen olyan súlyos, mint amilyen könynyűvé tud tenni minket a siker…”
Ide sem kell sok magyarázat, maradjunk annyiban, hogy senki sem bújhat ki a saját bőréből, a magyar futballista különösen nem. Régebben az úgy volt, hogy egy három-nullás vereség után a repülőtérre vezető úton a futballisták megegyeztek abban, hogy az első gól lesből esett, a gépre várva kiderült, hogy a másodiknál lökött a center, a levegőben pedig mindenki egyetértett azzal, hogy a harmadikat megelőző szöglet helyett kirúgást kellett volna ítélnie a bírónak, s mert az is „nyilvánvaló”, hogy nem adtak meg nekünk egy tizenegyest, mire landolt a csapat Ferihegyen, mindenki meg volt győződve róla, hogy tulajdonképpen egy-nullra nyertünk…
Régi szép idők… Akkor is kikaptunk, de legalább téma volt a kudarc, mindenki mentegetőzött, kereste, kutatta a kifogásokat.
Most önakasztással viccel a bekk. Lelke rajta.
Meg esetleg néhány sör.