Megismételhetetlen csoda

Nem újszerű megállapítás, hogy Magyarország természetrajzi adottságai nem kedveznek a síelésnek. Ennek ellenére egyre többen, megközelítően félmillióan hódolnak e téli sportnak. Rácáfolva a szabadidő- és a versenysport általános összefüggésére, versenyszerűen viszont egyre kevesebben síelnek. A sífutó- és biatlonszakág különösen mostoha helyzetben van, hazánkban alig harmincan űzik ezt a sportot, közülük tízen nemzetközi színvonalon. Nem igényel részletes magyarázatot, hogy ilyen közegből indulva értékelendő teljesítmény eljutni az olimpiai részvételig. A Tagscherer testvéreknek, a sífutó Zoltánnak és a sílövő Imrének ez immár másodszor sikerült; e versenyszámokban ők képviselik hazánkat a februári téli olimpián.

Nem vitás, a sport alapvetően eredménycentrikus tevékenység, a győztesek válnak híressé, érdekessé. A gólok, méterek, másodpercek megtestesítői mögött szívesen látjuk emberi tulajdonságaikat is legalább egy-egy nyilatkozat, interjú erejéig. A magyar sífutók rendre e körön kívül rekednek. A sportágukkal foglalkozó tudósítások általában úgy zárulnak, hogy a magyar versenyző a győztestől sokkal lemaradva, a mezőny végén ért célba… Tagscherer Zoltán állítja, őket ez nem zavarja, vagy legalábbis nem sérti, a szélmalomharcnak is megvannak a maga szépségei.
– Az első kérdés kötelező: hogyan lesz Magyarországon valakiből sífutó?
– A bátyámmal mi örököltük ezt a sportágat. Édesapánk is sífutó volt, országos bajnoki címig vitte, őt követve kezdtünk edzésre járni, amit megkönnyített, hogy a Normafánál laktunk.
– Más sportággal nem is próbálkozott?
– Csak hobbi szinten, teniszezem, focizom, kerékpározom. Bár utóbbi, a futással együtt, igazából már az edzésmunka részét képezi.
– S mi ragadta meg a sífutásban?
– Alapvető a természet szeretete, de valószínűleg a jó közösség volt a döntő. Amikor én, úgy nyolcévesen elkezdtem, akkor húszan jártunk edzésre, nagyon jó hangulatban, több akkori társammal ma is barátok vagyunk. Aztán persze az is lökést adott, hogy tehetségesnek tartottak, jól szerepeltem a korosztályos, majd a felnőtt versenyeken is. A síelés szép lassan életformává vált a számomra.
– Mi a legjobb eredménye?
– Bátyámhoz hasonlóan 2000-ig én is biatlonoztam, aztán áttértem a sífutásra, mert előbbiben még több a nehézség.
– Valóban? Félig laikusként is azt gondolná az ember, hogy ott könnyebb a felkészülés. A lövéshez legalább nem kell hó…
– Nem egészen így van. Csak úgy „civilben”, odaállva vagy -hasalva a lőtábla elé, mi is jól tudunk lőni. Nem is tévesztenénk el a célt. Ám a biatlonban a futást megszakítva, 140-es, 150-es pulzussal kell célozni. Ami már-már képtelenség. A sílövészetnek éppen az a lényege, hogy azalatt a tíz másodperc alatt, mialatt az ember megáll, leveszi a puskáját, szusszan egyet, essen le a pulzusa minél jobban, legalább 120-130 közé, s akkor már lehet pontosan lőni. Ez csak nagyon jó állóképességgel érhető el. Ebből következően annak nincs értelme, hogy az ember pihenten lövöldözzön. Ám Magyarországon nincs olyan lőtér, ahol legalább futni lehetne, sífutással egybekötve pedig legfeljebb Galyatetőn lehet gyakorolni, már ha van hó és biztosítás, azaz évente egy-két verseny alkalmával.
– A bátyja akkor hogyan készül?
– Ugyanúgy, mint én, azzal a különbséggel, hogy amikor Rangsauban edzőtáborozunk, akkor ő lőni is szokott. Évente körülbelül kétezer lőszert süt el, szemben a legjobbakkal, akik legalább tízezret.
– Panyik János tizedik helyezése az 1997-es világbajnokságon biatlonban, 20 km-en akkor hallatlan bravúr?
– Több annál. Egyszeri, megismételhetetlen csoda. Hibátlanul lőtt, s még jól is futott. Akkora meglepetést okozott, hogy a vb szervezői tiszteletbeli aranyéremmel jutalmazták.
– Az ön eredményeitől kalandoztunk el…
– 2001-től valamennyi világversenyre kijutottam, legjobb eredményemet 2002-ben a Salt Lake City-i olimpián értem el, amikor másfél kilométeren a nyolcvanvalahány fős mezőnyben harminckilencedik lettem.
– Nem frusztráló évről évre azért küzdeni, hogy jobb esetben a középmezőnyben végezzen?
– Elsősorban már nem is a helyezéseket nézem. Az a viszonyítási alap, hogy a győztestől százalékban számolva mennyivel maradok le. Ha tízen belül, akkor az már nagyon jó eredmény. Sprintben ezt a tervet talán Torinóban is tudom tartani, bár azóta erre a számra is specializálódott a mezőny, így aligha tudom megismételni a négy évvel ezelőtti eredményemet.
– Az elmúlt napokat itthon, a Normafánál készülve töltötte. Nagy vonalakban hogyan néz ki az éves programja?
– Azzal kell kezdenem, hogy félprofi, vagy inkább félamatőr vagyok. Dolgozom, s mellette sportolok. Szerencsémre hajdanán a főnököm és munkatársaim zöme is sífutó volt, így edzőtáborozni, versenyezni elengednek. Az idény március végén ér véget, utána egy hónapot pihenek, azaz olyankor dolgozom a legtöbbet. Májusban kezdődik meg a felkészülés, itthon, száraz edzésekkel. Futunk, görsízünk, kerékpározunk. Ez így megy szeptember közepéig. Onnantól az új idény kezdetéig, december közepéig Rangsauban töltjük az idő nagy részét. Tíz-tizenkét napot kint vagyunk, egy hetet itthon, és így tovább. Amíg nem esik le a hó, addig a Dachstein-gleccseren tréningezünk, majd már lejjebb. Versenyidőszakban pedig, ha éppen nem indulok sehol, akkor az Anna-réten próbálom magam karbantartani.
– Mint most is, esőben, latyakban. Miért nem megy föl legalább Galyatetőre?
– Már megszoktam a körülményeket. Sajnos, nem sok értelme van elutazni a Mátrába. Sok időt vesz el, munka mellett jóformán nincs rá idő, s ott sem mindig tartják karban a pályát.
– S hogyan készülnek a legjobbak?
– Alapvetően titokban. Nagyvonalakban ugyanígy, de ők már nyáron felmennek a gleccserre, s amint leesik a hó, északon folytatják. Ezt mi nem tudjuk megfizetni. Rangsauba kocsival járunk, magunk főzünk, Skandináviába repülővel kellene utazni, s minden költség sokkal magasabb.
– Meddig folytatja ezt az életformát?
– Harmincéves vagyok, ebben a formában ez az utolsó idényem, tovább már nem tudom vállalni. Ám a síeléstől nem tudok és nem is akarok elszakadni, biztos, hogy a következő években is kiugrunk a haverokkal néhány hétre síelni.
Ha másként nem, hát a szabadság terhére.
– S lát arra reményt, hogy ez a szép sportág itthon népszerűbbé váljon?
– Nem igazán. Versenyszerűen egyre kevesebben vállalják, tartok tőle, hogy szép lassan elsorvad.