Szánalomra méltatlanul

Lothar Matthäus most éppen egy 2005. szeptember 24-i keltezésű, általa szerződésnek tekintett papírfecnit lobogtat, amelyben Bozóky Imre, az MLSZ akkori elnöke arról biztosítja, hogy 2007. december 31-ig változatlan feltételekkel hosszabbítják meg vele 2005. december 31-én lejáró kontraktusát. Ez megint olyan fordulat, amellyel minden ellenérzésünk dacára foglalkozni illik. Persze nem az ügy komolysága, inkább komolytalansága miatt, a történetnek ráadásul legalább két szála van.
Az egyik a Bozóky-vonal. A magyar futball vezetésében hónapok óta fordított irányú szellemi és morális árverés zajlik, a felek eszelős tempóban licitálják alul egymást. Bozóky azonban e nyilvánosságra került „dokumentummal” a mélypontra ért: olyan ügyben járt el, amely nem az ő kompetenciája, hanem elnökségi hatáskör, emellett rosszul és rosszkor döntött, és ami még nagyobb baj, gyengeségei után most árult el először rosszhiszeműséget. Hiszen leginkább magát mentette, és ezért képes lett volna mindent be-, illetve odadobni. Kisteleki ligaelnök ellenben nyert, amitől megnyugodhat, és ha tud, sportvezetőhöz méltó módon viselkedhet. Mert bár többször hibázott, és olykor a szövetségesei is cserbenhagyták, az ellenfelei, pontosabban ellenségei mindent megtettek a győzelméért. Mostantól ezért a tengernyi nem után ideje lenne valamire, valakire igent is mondania. Mert a változtatás igényét az alternatíva teszi hitelessé; anélkül az nem egyéb rombolásnál.
A második fejezet Matthäusé. Közelmúltbeli szövetségi kapitányunk számos jelzőt keltett már életre bennünk, de a „szánalmas” – ezzel együtt szánalomra méltatlan – ezek között is vadonatúj. Belekapaszkodni egy érvénytelen és értéktelen papirosba, egy többszörösen – sajnos általában joggal – lesajnált futballú nemzet válogatottjának kispadjába gyerekes tett, még ha magyarázható is. Kisebb részben azzal, hogy azok az állítólagosan vonzó, egyéb ajánlatok alig jönnek, és különben is, lényegesen kevesebb pénzt, sokkal több munkát és jóval nagyobb kockázatot, azaz eredménykényszert hordoznak. De ennél valószínűleg nyomósabb érv, hogy Matthäus felesége – üzleti elkötelezettségei miatt – Budapesten szeretne élni, ő pedig a felesége mellett. Ez érthető.
Az már kevésbé, hogy a sportnapilapnak, illetve két választott, „örökös” beszélgetőpartnerének nyilatkozva – ugyanebben az újságban egyébként az eseti Lothar-tirádákkal párhuzamosan, napi rendszerességgel jelennek meg a témában remek, logikus és kristálytiszta írások – egy absztrakció mögé rejtőzve felvázolja a konkrét ellenségképet. Eszerint Kisteleki István Várszegi Gábor előretolt bástyája, a Fotex-vezér pedig arra törekszik, hogy az ő pénzéből felnevelt játékosok külföldre közvetítéséből minél nagyobb nyereségre tegyen szert. És ha így van? Matthäus azt rója fel Várszeginek, hogy saját befektetéséből ő maga merészelne hasznot húzni, nemhogy átengedné azt neki, Pelladynak meg a többi „gyarmatosítónak”.
Akik amúgy tulajdonképpen szívességet tesznek a magyar labdarúgás egyéb szereplőinek, mert az ember akaratlanul is relatív mércével mér, és a maiak szennye miatt hajlamos előre felmenteni a holnapiakat és utólag megbocsátani a tegnapiaknak. Én például azon kaptam magam lefekvés előtt, hogy pillanatnyi nosztalgiával gondoltam vissza az MLSZ történetének legbárdolatlanabb, de Matthäuson és holdudvarán biztosan átlátó elnökére, Kovács Attilára.
Úgyhogy inkább gyorsan elaludtam.