Csaláncsípés

Bicskei Bertalant nem hagyja nyugodni az Újpest Vaduztól elszenvedett 4-0-s veresége. Újra és újra nekilódul, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, pedig a megalázó kudarc után mindent elmondott, amikor azon melegében leköszönt vezetőedzői tisztségéről. Tettével a magyar labdarúgásban már-már példa nélküli erkölcsi magaslatra emelkedett, amit azóta nap mint nap saját kezével bont le. Még 1997-ben Bicskei kollégája, szövetségi kapitányként elődje és utódja, Csank (nem olcsó) János mutatott – sajnos követésre érdemesnek talált – példát a magyar edzői karnak, amikor a Jugoszlávia elleni 1-12 után nem távozott önként, mert elesett volna háromhavi bérétől. Azóta négygólos vereség, húszpontos hátrány a tabellán meg se kottyan a szerződésekkel körbebástyázott magyar edzőknek. Az eltelt egy évtizedben Bicskei Bertalan jelentette az egyik üdítő kivételt – de ezt már alighanem maga is bánja.
A hétfői Nemzeti Sportban nyílt levéllel jelentkezett. Bár ne tette volna. Magyar edző ilyen égbe kiáltó szegénységi bizonyítványt még nem állított ki magáról. Amire szerzője nyilván büszke, különben nem adta volna ki a kezéből. Már a felütés meghökkentő: „Meg lettem szólítva, jelentősen.” Talán azt akarta mondani, többen magyarázatot vártak tőle a szégyenteli vereségre. De nem, Bicskei nem szereti az egyenes mondatokat, „szenvedni” akar. Ez kíséri végig szörnyszüleményét. Többek között megtudjuk még tőle, hogy „le kellett volna informálnom a szurkolói véleményeket”, „már a mérkőzés előtt hallottam hangokat, amiből sejteni lehetett”, „ezt akarták velem is, csak nem szóltak”, „s ez nem jól vette ki magát”. Bizony nem…
Ezek csupán formai kérdések. Ha jól érti az ember Bicskei döcögő mondatait, akkor azt akarja sugallni, Valére Billen, az Újpest korábbi pálya-, most már vezetőedzője a felelős a bukásáért. Merthogy ő készítette fel a csapatot, a felelősséget viszont Bicskei viselte. Aki ezt a helyzetet egy „közmondással” jellemezte: „Máséval a csalánt verni igen könnyű.” Ami úgy megtetszett neki, hogy a jövőre nézve is ezzel nyugtatja magát: „Mindegy, ha csalánt lát (mármint Billen – a szerk.), mától ő is a sajátját kénytelen használni.” Kénytelen kelletlen, ez bizony ebben a szemérmes formában sem közmondás, legfeljebb népi bölcselet, még inkább flaszterduma. S ha Bicskei tudta, hogy közös lónak túros a háta, akkor miért akarta felnyergelni?
Mérkőzés után nyilatkozatként, interjúban nem ütközik meg az ember hasonló nyelvi pongyolaságokon, de ha a szakma egyik elismert képviselője, aki a szövetség alkalmazottjaként ráadásul felel az edzőképzésért, így fogalmaz – írásban! –, akkor mit várjunk a többiektől?
Tudom én, egy labdarúgóedző nem nyelvtantanár, de legfrissebb példaként éppen a világbajnokság mutatta meg, hogy a legnagyobbaknál a szakmai tudás csupán alapfeltétel, a pedagógiai, pszichológiai képességek jelentik az igazi különbséget. Azok pedig nem nélkülözhetik a nyelvi kifejezőkészséget.
A labda gömbölyű, a mondandó kerek, ez lehetne a futballista-egyszeregy.