Csaló a doppingolók között

Floyd Landisnak, a Tour de France idei győztesének lebukása, avagy lebuktatása pontosan rávilágít a professzionális sportban, szűkebben a doppingellenőrzésben működő titkos mechanizmusokra, hallgatólagos megállapodásokra.
Landis sokáig viselte az összetettben élen álló versenyzőnek járó sárga trikót a világ legszínvonalasabb kerékpáros-viadalán. Múlt hét szerdán, a 16. etapon azonban elfogyott a szuflája, nyolc perccel leszakadt a győztestől. A sportban manapság csak a legritkább esetekben fordulnak elő hősies tettek; Landisé ezek közé tartozott: a másnapi, 17. szakaszt 130 kilométeren keresztül egyedül tekerve hat perccel megnyerte. Szombaton az egyéni időfutamban pedig visszavette a vezetést, vasárnap Párizsba már előre ünnepelt győztesként érkezett meg.
Ám alig telt el néhány nap, s kiderült: Landis nem hős, hanem csaló. Jelentős adag tesztoszteron tett vele csodát egy éjszaka alatt. De hát mindenki doppingol, miért éppen az amerikai bringás bűnhődjön? – hallja az ember a naiv ellenvéleményt. Persze: mindenki doppingol, de Landis ezen felül még csalt is. Azt ugyanis már sehogy nem nézik el az ítészek, ha valaki verseny közben szemérmetlenül ennyire feltűnő módszerhez folyamodik.
A szóbeszéd alapján hasonló elvi megfontolásból húzták rá a vizes lepedőt Athénban Annus Adriánra és Fazekas Róbertre. A dobóatlétáknál állítólag az az elfogadott (?) gyakorlat, hogy a felkészülési időszakban teletömik magukat különféle szerekkel, a versenyidőszakra aztán kitisztulnak. Annus és Fazekas ellenben a legfontosabb versenyekre volt csúcsra járatva, amit egy idő után megelégeltek a vetélytársak és az ellenőrök.
Egyik sem bizonyítható, de hihető verzió.
Visszatérve a Tourhoz: Lance Armstrong hétéves uralkodására azonban így sincs magyarázat. Vagy legalábbis csak részben van. Az lényegében kijelenthető: 1999-ben EPO-t használt, csak éppen akkor azt még nem tudták kimutatni. Lehet, hogy évről évre így, utólag szerzünk tudomást egy-egy újabb szerről? Így bontják le darabonként Armstrong szobrát?
Aki úgy tekert, mint egy gép. Ez volt vele a legnagyobb gond: nem volt benne semmi emberi. Szemben az előző nagy egyéniséggel, Miguel Indurainnal. Az egyébként rezzenéstelen arcú spanyol utolsó versenyén az egyik kaptatón, megelégelve a szenvedést, kiegyenesítette az egyik kanyart, és betért a szemközti vendéglőbe, ahol végre sört rendelt a sok izotóniás lötty után. Nem akarta azt bizonygatni, amit már ő maga sem hitt el.
Landis ebbe a hibába esett. S ha nagyon akarja, egykori társaként Armstrongot is magával ránthatja.