Az első asszójában csak 15-13-ra vert meg egy venezuelai vívónőt, akitől azért kellemetlen lett volna kikapni. Fennállt a veszély? – kérdeztük Nagy Tímeát, aki győzelmével tizennégy év szünet (1992, Horváth Mariann) után szerzett újra egyéni vb-aranyat a magyar vívósportnak.
– Szerintem nem, mert még „egál” sem volt soha, végig vezettem, az elején 7-0-ra, aztán 13-9-re, majd 14-11-re. Itt tagadhatatlanul akadt egy kis megingásom, de ezen a napon szerencsére ez volt az első és az utolsó.
– Később a német Duplitzert
15-14-re verte, az sem lehetett egyszerű feladat.
– Nem, de a védéseim bejöttek, és 14-13-nál nekem tökéletesen megfelelt az együttes találat.
– Amikor az elődöntőben régi nagy ellenfele, a francia Flessel elhúzott 4-0-ra, mi járt a fejében?
– Csak az, nehogy 0-5 legyen, és próbáltam kihúzni az időt a pihenőig. Abban az egy percben aztán a mesteremtől, Kulcsár Győzőtől alapos fejmosást kaptam, hogy ez nem vívás, amit eddig produkáltam. Teljesen igaza volt, és a jelek szerint hatott is rám a kritika. A folytatásban sokkal intenzívebben és erőteljesebben vívtam, és ez bejött.
– Olyannyira, hogy szinte állva hagyta az ellenfelét, s végül 15-12-re verte meg. Flessel miként fogadta, hogy a sydneyi elődöntő és az athéni döntő után megint kénytelen fejet hajtani?
– Nagyon sportszerűen viselkedett, gratulált, mi több, még a döntőhöz is sok sikert kívánt.
– Pár perccel később a másik ágon a klubtársa, Szász Emese vívott az észt Embrich ellen. Ha teheti, kit választ döntőbeli ellenfélnek?
– Nem is tudom… Emesével évek óta ismerjük egymást, így kétségkívül nehéz lett volna ellene vívnom. Másrészt nincs annál veszélyesebb ellenfél, mint az, akivel igazából nem számolnak, de szenzációs napot fog ki, és az észt lány pont ilyen volt. Amikor eldőlt, hogy ő lesz az ellenfelem, tudtam, csak taktikus vívással, az asszót gondosan felépítve nyerhetek. A döntő előtt egyébként Emese sokat segített azzal, hogy felhívta a figyelmemet néhány apró dologra, szóval azt is mondhatjuk, a világbajnoki aranyam csapatmunka eredménye is.
– Az igazi csapatverseny csak ezután jön. Mindenesetre az az örvendetes tény, hogy nálunk van az egyéni világbajnok és az egyik bronzérmes, újabb éremre predesztinálna.
– Döntő lesz, hogy a pénteki napra Emesével még egyszer képesek leszünk-e felszívni magunkat. Ha mást nem is ígérhetek, azt igen, hogy mindent megteszünk ezért. Ma pihenőnapunk van, csütörtökön pedig már újra kimegyünk a csarnokba, hogy visszarázódjunk a versenyhangulatba.
– A pihenőnapot mivel tölti?
– Gyúratással és mosással.
– A gyúratást értem, de a mosást…
– Az a helyzet, hogy a Flessel elleni asszómban kétszer is csúnyán elestem a páston, bevérzett a térdem, és ennek eléggé látható nyoma maradt a vívónadrágomon. Szerencsére a téli olimpiai faluban helyeztek el bennünket, és itt akad mosógép is. A történethez hozzátartozik, hogy az elődöntőben már emelt páston vívtunk, és a kék színek kicsit megzavartak. Kétszer is úgy léptem, hogy azt hittem, mélység van előttem, pedig ott csak sík terület volt. A többiek később megjegyezték, kifejezetten mulatságosan törtem össze magam. Most már én is csak nevetek rajta.
– Vidám dolog az is, hogy a lányainak rendre olimpiai aranyat visz haza, a család legkisebb férfi tagjának, a kis Csanádnak pedig vb-arany jár.
– Nem, nem, szó sincs róla! Bár ezt én is sokszor hallom, a gyerekek a családomhoz tartoznak, az érmeim pedig a sportolói pályafutásomhoz. Ezeket elkülönítem egymástól. A vb-aranyat sem a fiamnak nyertem, mint ahogy az olimpiai aranyakat sem a lányaimnak.
– Az athéni olimpiát követően, Csanád születése után milyen mélyről kellett visszakapaszkodnia?
– Elég, ha azt mondom, hogy szülés előtt száznégy kiló voltam, most pedig hatvanhárom vagyok?
– Mennyit mondott?
– Jól értette, száznégyet. Igencsak duci voltam.
– Amikor visszatért, először csak az edzőterembe, aztán indult versenyeken is, érzett olyat, hogy sokan csak legyintenek? Mondván, hogy „a Titi már csak levezet”.
– Igen, éreztem, de az efféle véleményekkel egyáltalán nem foglalkoztam. Itt Torinóban sem ezeknek az embereknek akartam bizonyítani, hanem saját magamnak és azoknak, akik bíznak bennem. Mint például Vura Márta pszichológusnak, aki rengeteget segített, vagy a támogatómnak, a KFKI informatikai csoportnak.
– Arról mit gondol, hogy kétszeres olimpiai bajnokként miért éppen most sikerült egyéni vb-aranyat nyernie?
– Erre magam sem tudom a választ… Eddig is úgy mentem ki a világbajnokságokra, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a felkészülés során, a versenyen is, de az olimpiákkal ellentétben egyéniben soha nem jött ki a lépés. Egyszer voltam hatodik helyezett. Úgy látszik, most adatott meg számomra, hogy nyerni is tudjak.
világháború
Itt van Berlin bejelentése a világháborúról
