Napra pontosan emlékszem rá, mikor beszéltünk utoljára dr. Konrád János olimpiai bajnok vízilabdázóval, aki szövetségi kapitányként vb-bronzra vezette a férfi-, valamint három Eb-ezüstre a női válogatottat. Augusztus 27-én hívott telefonon, és arra kért, ha már idén elmulasztottuk, jövőre legalább egy hírben emlékezzünk meg a születésnapjáról, a következőről. Megígértem neki, de már akkor attól tartottam, hogy ezt az ígéretet nem teljesíthetem, mert nem lesz következő. Sajnos valóban nem. Szerdára virradóra, életének hetvennegyedik évében elhunyt Jani.
Nem a tiszteletlenség, hanem a megszokás okán maradok a Janinál. Mert kizárólag így szólították sporttársai, barátai, ellenfelei – ne tagadjuk, bizonyos korszakokban nemcsak a vízben akadtak ilyenek –, talán még azok is, akik kedvenc papagájukat, perzsa macskájukat vitték hozzá, a doktor úrhoz állatorvosi rendelésre. Amikor az utóbbi időben betegen, még egy-egy lépésért is keményen küzdve, megfogyva, de nem megtörve láttam, akkor sem jött a számra a János, esetleg a János bácsi. Hisz ő Jani volt. Pontosabban ő volt a Jani. Onnantól kezdve, hogy még innen a húszon olimpiára utazhatott – 1960-ból és 1968-ból is van egy-egy bronza –, miközben a Margitsziget minden négyzetméterén két pólós klasszis taposta a vizet és egymást, egészen odáig, hogy 1992-ben, már férfikapitányként magával vitte Barcelonába azt a régi, kopottan patinás kis törülközőjét, amely az 1964-ben, Tokióban nyert olimpiai aranya alkalmával nemesedett ereklyévé. Ama ’92-es társulat többsége azonban nem volt fogékony efféle finom árnyalatokra, lélekrezdülésekre, és trénerét is addig díjazta igazán, amíg megmaradt nagy vagánynak.
Például a római nemzetközi tornán, ahol a házigazdák teljes ellátást ígértek, ám a városszéli hotel pincérei a kicsekkolásnál megpróbáltak ügyeskedni, mondván a játékosok italfogyasztásait ki kell fizetni. Jani visszakérdezett, ez rá is vonatkozik-e, majd a nemleges válasz hallatán szemrebbenés nélkül folytatta: „Akkor jó, mert én alkoholista vagyok, mindennap megittam egy üveg viszkit és két üveg bort, ha ezt összeszorozzák, kijön a teljes összeg, mi pedig megyünk.” De az is megesett vele, hogy a repülőn háborítatlanul végigszunyókálta az Atlanti-óceán feletti, amúgy viszontagságos utat, és amikor erősen megviselt, törődött játékosai New Yorkban felébresztették, egy nagy nyújtózás után kibökte: ha ez ilyen közel van, akkor ide érdemes átjárni dolgozni.
Tegnap hajnalban sokkal messzebbre indult, de végleg nem ment el. Nevét nem vízre írták, hanem kőbe vésték; dicsőségtáblára, a ’Szigeten.
