Két nő miatt lépett ki a genfi szerződésből

Ha véletlenek folytán nem kerül Budapestre, és ha nem a legendás Lakat Károly tanítja magyarra, földrajzra és testnevelésre, a Tokióban aranyérmes magyar labdarúgó-válogatott, valamint a két évvel későbbi világbajnokságon brazilverő kapusát biztosan nem Gelei Józsefnek hívják. Párhuzamosan védett és játszott mezőnyben is, világklasszisok között futballozhatott, edzőként pedig külföldön is nagy megbecsülést harcolt ki magának.

20200812 budapest gellei jozsef havran zoltan magyar nemzet

– Igazi futballcsalád feje, hiszen ön olimpiai bajnok, sokszoros válogatott, az egyik fia szintén védett a válogatottban, a másik pedig a sérüléséig játszott, majd sportújságíró lett. Volt ennek előzménye is?

– Szemernyi sem. Kétéves voltam, amikor az édesapám meghalt, az édesanyám sohasem sportolt, mint ahogyan a nagyszüleim sem. A véletlenek szerencsés összejátszása hozta úgy, hogy Budapestre kerültem, és így találkozhattam a focival.

– Például?

– Kunmadarason laktunk, és a háború idején a katonakórházban az anyai nagyanyám volt a szakács. Az amúgy Budapesten élő főorvos a harcok elmúltával elhívta őt házvezetőnek, de a nagymama megbetegedett, és édesanyám léphetett a helyére, ezért költözött fel a fővárosba. Engem ott kellett hagynia, majd egy ismerős segítségével elvittek Fótra a félárva gyerekek közé, két évig ott is jártam iskolába. Amikor újra férjhez ment, anyám akkor vehetett magához.

– A futballal hogyan találkozott?

– Úgy, hogy Lakat Károly volt a Rottenbiller utcai iskolában a magyar és földrajz tanárom, sőt válogatott labdarúgóként a testnevelési órákat is megkapta. Gyakran három egymást követő órát is ő tartott nekünk, és megkérdezte: mi legyen, dolgozat, felelés vagy foci? Nem volt nehéz kérdés. Hármunknak, Szalay Tibinek, aki később a Barcelona játékosa lett, egy Kovács Pisti nevű srácnak és nekem azt mondta, menjünk le a Fradiba próbajátékra. Elmentünk, de legalább százan vártak szerelésre, ezért átsétáltunk az MTK-pályára, így lettem ott igazolt játékos.

– Rögtön a kapuba állt?

– A kapuba is. Az MTK-ban kapus voltam, de amikor a suliban játszottunk más iskolák ellen, csak akkor védtem, ha kemény ellenfél jött, mert a kapusunk nem érte el a keresztlécet. Aztán, amikor ipari tanuló lettem, a Beloiannisz tanműhelyébe kerültem. Hol délelőtt, hol délután volt a gyakorlat, ami miatt nem tudtam rendesen edzésre járni az MTK-ba. A gyári csapat éppen kiesett az NB II-ből, és az edző rábeszélt, igazoljak hozzájuk, mert azonnal tagja lehetek a felnőttcsapatnak. Hallgattam rá, és a felnőtteknél a hétvégéken védtem, az ifiben pedig a mezőnyben játszottam.

– A Beloianniszból lett ifiválogatott, amelynek a tagjai közül alig néhányan jöttek haza ötvenhat után. Ön miért nem maradt kint?

– Két nő miatt. Nem sokkal a forradalom előtt debütáltam Belgrádban, utána Bécsben játszottunk, majd Angliába utaztunk két barátságos meccsre. Az elsőt éppen október 23-án rendezték meg, és másnap olvastuk az újságokban, hogy Magyarország hadban áll a Szovjetunióval, Budapestet bombázzák, és egyéb szörnyűségek. Bécsbe mentünk vissza, de az osztrákok nem engedtek át a határon, mire a szövetségük lekötött nekünk öt meccset olyan felnőttcsapatok ellen, mint például Bécs válogatottja. Mind az ötöt megnyertük, erre hívtak minket a svájciak is. Ott három-hármat játszottunk a felnőtt bajnok Zürichhel, nem csoda, hogy folyamatosan nyüzsögtek körülöttünk a menedzserek. Csaknem mindenki aláírt valahová, én az Urania Genf ajánlatát fogadtam el.

– És hogyan került a képbe a két nő?

– Úgy, hogy egy ott élő magyar edző segítségével kerítettem egy budapesti telefonkönyvet, amelyben megtaláltam egy osztálytársam telefonszámát, aki közel lakott az édesanyámhoz. Másnap tudtunk beszélni, elmondtam, hogy szerződést kaptam, maradok, ő azt felelte, rendben, vigyázzak magamra, de a végén elsírta magát. Ez hozott haza, és az, hogy akkor már udvaroltam a későbbi feleségemnek, aki persze szintén hiányzott.

Gelei József élete kész regény
Fotó: Havran Zoltán

– A hazatérése után még húszéves sem volt, de visszakerült abba az MTK-ba, amelyben olyan futballisták játszottak, mint például Kovács Imre és Ferenc, Sándor Csikar, Hidegkuti, Palotás, majd ’58-ban bajnok is lett. Hogyan fogadták?

– Ők nemcsak csodálatos játékosok, hanem csodálatos emberek is voltak. Szerettek minket, fiatalokat, a pályán és azon kívül is rengeteget foglalkoztak velünk. Az edzések után kint maradtak velünk tanítani minket, de azt is elmondták, hogyan kell viselkedni, öltözködni futballistaként.

– Három évvel a bajnoki cím után ennek ellenére elment egy évre a Vasasba, majd újabb egy esztendő elteltével Tatabányára. Nem félt a vidéki kalandtól?

– Tatabányán Grosics Gyula bejelentette, hogy visszavonul, az ő utódjának hívott Lakat Károly, ami megtiszteltetés volt. A Vasasban Szentmihályi Antal mögött zömmel második kapus voltam, de a Közép-európai Kupában az első hat meccsen én védtem, és öt győzelem, egy döntetlen volt a mérlegünk. Karcsi bácsi Tatabányán a fiatal Rapp Imrével akart kezdeni, de ő sérültet jelentett, én álltam be a kapuba, és többé ki sem jöttem onnan.

– Nem mehetett rosszul a védés, hiszen Tatabányáról jutott ki a tokiói olimpiára, majd két évvel később az angliai világbajnokságra is.

– Lakat Károly akkor kezdte el kialakítani az olimpiai válogatottat, és ott is számított rám. Tokióban a legnehezebb meccsünk a románok elleni negyedöntő volt, amelyen egy-nullra vezettünk, és a nyolcvanadik percben tizenegyest védtem. Ahogy elvetődtem, a gyűrűs- és a kisujjam belefúródott a felázott gyepbe. A védésből kontráztunk, és megszereztük a második gólunkat, nekem viszont elszakadtak a szalagjaim a kezemben, és az utolsó két meccsen, így a döntőben sem védhettem. Nincs is érmem, csak oklevelem, de az olimpiai járadékot kapom.

– Rengeteg tizenegyest védett ki – mi volt a titka?

– Tizenhárom éves voltam, amikor az edzőm, Pósa Béla bácsi elmagyarázta, hogy ha valaki lendületből, teljes erővel lövi a büntetőt, akkor, hacsak nem a hasamat találja el, esélyem sincs a védésre. Ugyanakkor ez kockázatos megoldás, kevesen vállalják be. Az én dolgom az, hogy várjak, és amikor az egyik láb kitámaszt a labda mellett, a másik pedig lövésre lendül, akkor már ebből ki lehet olvasni, hova jöhet a labda. Emellett minden létező forrásból gyűjtöttem, ki hova lövi a büntetőket. A román játékosról például Orosz Pali mondta el, hogy a jobb alsó sarkot célozza meg.

– Ennyire egyszerű lenne?

– Csak annak hangzik. Később edzőként is azt mondtam, az edzés csak egy lehetőség, hogy fejlődjön a játékos, de aki igazán naggyá akar válni, annak külön is rengeteget kell gyakorolnia és készülnie. Nekünk a kölyökben korábbi válogatottak voltak az edzőink, akik megmutatták, hogyan kell rúgni külsővel, belsővel, teli csüddel, amikor pedig az utcán fociztunk, a járdaszegéllyel kényszerítőztünk, és így tanultunk meg bokából gyorsan és pontosan passzolni. Számomra megmagyarázhatatlan, hogy ma már a gyerekeknél minden edző csapatot akar építeni, ahelyett, hogy megtanítaná és hagyná őket focizni.

– Az angliai világbajnokságon két meccsről kell feltétlenül beszélnünk. Az első a brazilok három-egyes legyőzése. Hátulról is látszott, hogy ragyogó mérkőzést játszunk az ugyancsak kiválóan futballozó brazilokkal?

– Természetesen, de ennek is megvan a maga története. A vb előtt, decemberben a dél-amerikai túrán tartalékosan álltunk ki a brazil B válogatott ellen, Géczi Pista védett, és a félidő öt-null volt, nem ide. Egy Lima nevű csatár a felezővonaltól, szabadrúgásból hatalmas gólt lőtt szegény Pistának. Amikor aztán Liverpoolban a bemelegítésnél láttam, hogy ő is ott szaladgál a braziloknál, tudtam, ha a kaputól távol kap labdát, lőni fog, hiszen egyszer már bejött a magyarok ellen. És mit ad az ég, a második percben csaknem negyven méterről megeresztett egy hatalmas bombát, ami éppen befért volna a felső sarokba, de kivédtem. Nagy bravúr volt, ám ha nem számítok rá, nem védek, és ki tudja, hogyan alakul a vége. Később, amikor a Közel-Keleten dolgoztam, döbbenten láttam, hogy ezt a meccset rendszeresen lejátsszák a tévék, tényleg bevonult a futball klasszikusai közé.

– Ennél szomorúbb történet a szovjetek ellen elveszített negyeddöntő és a potyagól…

– Sajnálom és szégyellem, de ez a kapusok sorsa. Nálam jobbak is kaptak ennél különb gólokat is, ráadásul a potyákra valahogy jobban emlékeznek az emberek, mint a bravúrokra. Néhány hete ünnepeltük édesanyám századik születésnapját, és mondtam is neki, az tarthatta frissen, hogy miattam rengeteget emlegették… Egyébként sajnos ott mások, Mészöly Kálmán és Rákosi Gyuszi is nagyot hibáztak, nekünk nem jött be semmi azon a napon.

– Miután visszavonult hatvankilencben, azonnal edzősködni kezdett. Készült erre?

– Ez is Lakat Károly „bűne”, nagyon sokat köszönhetek neki. Ő kért meg, hogy segítsek neki, eleinte az ellenfeleket figyeltem meg, játékosokat néztem, és beszálltam az egyéni képzésbe. Büszke vagyok rá, hogy olyan futballistákat fedeztem fel, mint Csapó Károly, Halász István, Kiss Imre, és még hosszan folytathatnám a sort. Higgye el, az edző munkájának ez ad értelmet: meglátsz vagy kapsz egy tehetséget, akiből a kezed alatt labdarúgó, sokak esetében válogatott válik. Nehéz, de szép szakma ez, amelyben nem elég a futballhoz érteni, tudni kell összetartani egy közösséget és elfogadtatni magadat a szurkolókkal, ami nem könnyű feladat. Amikor Karcsi bácsinak lejárt a szerződése, én lettem az utódja. Kicsit megorrolt rám, de később nekem köszönhette, hogy visszajöhetett.

– Az igaz, hogy összehozta a tűz és víz Kutas Istvánt és Lakat Károlyt Tatabányán?

– Igen. Szükség volt egy kemény vezetőre, Kutas pedig az volt. Bement az öltözőbe és megkérdezte, kinek milyen problémája van. Lakás, a gyereknek óvoda, kocsi vagy valami más? A játékosok elmondták, majd két héten belül minden el lett intézve. Utána azt mondta, hogy ettől kezdve viszont csak a futball létezhet a számukra, és akinek ez nem tetszik, távozhat. A szakmai munkába nem szólt bele, aztán hamar el is ment.

– Hogyan tudott már a hetvenes években külföldre szerződni?

– A Vasas tartalékjait edzettem hetvennyolcban, amikor megsúgták, hogy Kovács Ferenc szövetségi kapitány lesz, és én veszem át az első csapatot. Közben hívott Ausztráliából a St. George Budapest. Telt az idő, és megtudtam, hogy a Vasas tényleg engem akar, de a szakszervezeti főnök, Gáspár Sándor inkább Mészöly Kálmánt szeretné a kispadra. Amúgy teljes joggal, én is Kálmánt választottam volna. Bevittem a sporthivatalba az ausztrál ajánlatot, ahol Csáki Sándoron, a nagy hatalmú egykori belügyesen múlt a sorsom, és akinek korábban nem tettem meg egy szívességet. Most visszavágott, mondván, bejöttem az ő utcájába, nem megyek sehova. Amikor ezen búslakodtam, a Vasasban megnyugtattak, van azért magasabb fórum is, majd ők elintézik. Két hét múlva utaztam.

– Itthon is dolgozott, Szolnokon, Csepelen és Pécsett is, de külföldön összesen évtizedeket töltött olyan helyeken, mint India, Egyiptom és Omán. Ezeket is élvezte?

– Nagyon. Rengeteg szép eredményt értem el ezeknek az országoknak a különböző csapataival. Ománba többször is visszahívtak. Ott hatvankét évesen kötelező nyugdíjba menni, velem kivételt tettek, hetvenhárom évesen jöttem végleg haza.

– Most nyolcvankettő. Nagyszerűen néz ki, a memóriája pedig egyenesen lenyűgöző. Mivel tölti az időt?

– Tényleg jól vagyok. Szerencsére nagy a család, már az unokák is felnőttek, szeretetben nincs hiány. Olvasok, szeretek rejtvényt fejteni, ami karban tartja az agyat, délutánonként pedig a budai lakásunk nagy teraszán römizünk a feleségemmel. Képesek vagyunk órákat is játszani, közben elröpül az idő.