Három évtized az NB I-ben

Rapp Imre, Szentmihályi Antal, Fatér Károly, Gelei József, Géczi István, Bicskei Bertalan, majd később Rothermel Ádám, Katzirz Béla, Szendrei József mellett nem volt könnyű kitűnni, de Veréb Györgynek sikerült. A Diósgyőri VTK mezét több mint nyolcszáz hivatalos mérkőzésen viselő kapuslegenda kétszer is Magyar Kupa-diadalt ünnepelt a borsodi kiscsapattal, s két alkalommal az olimpiai válogatottban is helytállt, mindkétszer győztes gárdában, kapott gól nélkül. De talán arra a legbüszkébb a hetvenedik születésnapját tavaly decemberben ünneplő sportember, hogy három évtized telt el első és – tegyük hozzá gyorsan, eddig – utolsó élvonalbeli mérkőzése között.

Arról álmodik, hogy lesz még dobogós a Diósgyőr az élvonalban Fotó: Kozma István/KI Észak-Magyarország

– Ha már így összejöttünk, sorolja őket!

– Például amikor 1979 októberében, az UEFA-kupa második fordulójában idegenben 1-0-ra megvertük a Dundee Unitedet. Akkor azt írták rólam a sportújságban, hogy „Veréb négy alkalommal is nagy bravúrt mutatott be, a győzelem fő részesének bizonyult”. Aztán a visszavágón huszonötezer néző előtt 3-1-re győztünk, és továbbjutottunk. A skótok előzőleg azt sem tudták, hogy létezik Diósgyőr nevű csapat. Egy hónapra rá olimpiai selejtezőn Miskolcon 3-0-ra kiütöttük a csehszlovákokat, Borbély Pál és Németh Gyula, a legendás újságíró kettős azt írta a bírálatban, hogy „Veréb gólnak látszó lövések egész sorát hárította”, a csehek edzője pedig azt mondta, hogy „Verébnek ezen a mérkőzésen egyszerűen nem lehetett gólt rúgni”. Nyolcan voltunk diósgyőriek azon a meccsen a válogatottban – rajtam kívül Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh, Tatár, Borostyán és Fekete. Szívfájdalmam, hogy nincs meg a meccs felvétele, pedig mindenkit felhívtam már a tévénél.

– Hogyhogy nem jutottak ki a moszkvai olimpiára?

– Prágában 3-2-re kikaptunk, sajnos azon a meccsen már nem én védtem. Leváltották Lakat Karcsi bácsit, nála én voltam az első számú kapus, az utódja kihagyott a csapatból

– Ki volt az?

– Hagyjuk, nem fontos. Aki akarja, úgyis ki tudja keresni az archívumban.

Arról álmodik, hogy lesz még dobogós a Diósgyőr az élvonalban
Fotó: Kozma István/KI Észak-Magyarország

– Amúgy mi van a régi játszótársakkal, azzal a csodás diósgyőri arany-, azaz bronzcsapattal? Hiszen harmadikok lettek a bajnokságban, meg nyertek két Magyar Népköztársasági Kupát is.

– December tizedikén, a születésnapomon összejöttünk; hála istennek, még az edzőnk, Szabó Géza bácsi is él, idén lesz 85 éves. De Borostyán Misi már nincs közöttünk, Váradi Ottó, Görgei Jancsi, Fekete Laci sem él már. Fiatalon haltak meg, nem voltak még ötvenévesek sem.

– Még szerencse, hogy önnek, túl a hetvenen, nincs semmi baja.

– Azt nem mondanám. Az egyik térdemben már mindent ki kellett cserélni, hamarosan sor kerül a másikra is. A fiam, Viktor operált meg, és most kedden ő végezte Salamon Jóska barátom csípőízület-műtétjét is. Jóska ­amúgy Viktor keresztapja, a legjobb barátom, majdnem egyidősek vagyunk. De abban igaza van, hogy nem sűrűn voltam sérült játékoskoromban, különben hogyan is lettem volna képes nyolcszáz meccsen védeni a DVTK kapuját? Persze azért nem volt fenékig tejfel a pályafutásom, egyszer Kmetty Józsival, a Salgótarján játékosával ütköztem, eltörött a kulcscsontom, Splitben, a Hajduk elleni kupameccsen pedig törött lábujjal védtem végig a kilencven percet, a doki beinjekciózta, hogy ne fájjon.

– Emlékszem, nem volt egy norvég jegenye. Hogyan lett mégis kapus?

– 176 centiméter vagyok, de a ­hiányzó centiket ruganyossággal pótoltam. Kilencvennyolc centi volt a súlypontemelkedésem, meg tudtam rúgni a felső lécet. Négyévesen kaptam egy pöttyös labdát a szüleimtől, első látásra egymásba szerettünk; szerencsére olyan utcában laktam Mérán – díszpolgár vagyok, ahogy Miskolcon is –, ahol négy igazolt focista osztálytársam lakott, nem is lehetett más választásom. Éjjel-nappal torinóztunk.

– Mit csináltak?!

– Nem hallotta még ezt a kifejezést? Ez egyfajta kispályás foci. A mi időnkben mindenki ismerte. Mindegy, aztán leigazolt az MVSC, amikor már Miskolcon jártam a villamosipari technikumba, majd 1968 január elsején hívott a Diósgyőr. Ennek ötvenkét éve.

– Szombaton ott lesz az idénynyitón?

– Úgy tervezem, lemegyek Zalaegerszegre, bár van vagy négyszáz kilométer csak oda, de a csapatért mindent. Nem panaszkodom, megbecsülnek a klubnál, a 70. születésnapomat is megünnepelték. Feczkó Tomi jó választás volt az edzői posztra, szerintem bennmaradunk, bár én arról álmodozom, hogy leszünk még dobogósok az életemben. Emlékszem, amikor jó csapata volt a Diós­győrnek, még a határon túlról, Kassáról is eljöttek megnézni bennünket!