Hogy hívják a japán miniszterelnököt? – Csatangolás a japán nevek átírásának útvesztőjében

A japán a névsorrendet illetően rokonlélek velünk. Ha megvan a sorrend, találnunk kell jó átírási formát.

Abe Sinzo? Abe Sinzó? Abe Sindzó? Abe Sindzo? Abe Shinzo? Shinzo Abe ? A rövid válasz az, hogy 安倍晋三, azaz a legjobb, ha mindenki megtanul japánul. No de addig is legalább két kérdés merül fel: a vezetéknév és az utónév sorrendje, s ha ez már megvan, a név legmegfelelőbb átírása.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a japán a vezetéknév és utónév sorrendjét illetően rokonlélek velünk – eltérően a nemzetek többségétől, ahol a keresztnév-vezetéknév a megszokott sorrend. Igen ám, de ez a tudásunk nem elegendő minden esetben a biztos eredményhez.

Milyen orosz repülőgép zuhant le?
Majdnem mindenki hibásan mondja. Rendet vágunk a repülőgépmárkák kiejtésében.

Szómágia: a határkerítés, amely nem kerítés
Az osztrákoknak köszönhetően remek példát láthattuk arra, hogyan erőszakolja meg a nyelvet a politika.

Magyar szavak, amelyektől mindenki fél
Hogy mondjuk a csuklik, a siklik, az ízlik igét felszólító módban?

A kormányfő, akinek négy neve van
Alexisz Ciprasz, Aléxisz Cíprasz, Alekszisz Ciprasz, Alexis Tsipras – miért írják ennyiféleképpen Görögország miniszterelnökének nevét, és melyik a helyes?

E bejegyzés apropójára abban a címadási gyakorlatban bukkantam rá, amelyben a vezetéknevet kettőspont után a nevezett által mondottak követik címszavakban; itt a japán kormányfő utóneve került a kettőspont elé. A megfelelő sorrendhez jelen esetben segítség lehet, ha hallottunk Abe Sintaró (安倍晋太郎), Abe Sinzó szintén politikus apja nevéről, vagy ha ismerjük Abe Kóbó (安部公房) nevét – noha ezt a vezetéknevet kissé másképp írják –, ám máskor ilyen támpontra nemigen számíthatunk. A gond ugyanis az, hogy amíg sok nyelvben könnyedén felismerjük az utónevet, még ha nem is beszéljük ezeket a nyelveket, a japán esetében ez nem ilyen egyértelmű.

Amikor egy szövegben, cikkben japán névvel találkozunk, akkor többféle alaphelyzettel számolhatunk: a szöveg magyar szerzője vagy a számunkra megfelelő magyar-japán sorrendet követi, vagy az egyéb, külföldi gyakorlatot. Előállhat a csavar, ha valaki belenyúl a szövegbe, és megcseréli a sorrendet. Ám ha a sorrendet már a szerző is megcserélte, akkor dupla csavarról van szó. Mindezeket figyelembe véve az olvasószerkesztőnek-korrektornak, illetve annak, aki a valódi sorrendet szeretné tudni, mindenképpen biztos forrást kell keresnie a jó eredményhez.

Ha már biztosak vagyunk a helyes sorrendben, találnunk kell jó átírási formát. Mi az Abe Sinzó forma mellett döntöttünk, de a kérdés nem olyan egyszerű. Legalább két – nálunk használatos – átírási hagyományról szoktak vitázni. Az egyik a magyaros átírás, amely azért legitim, mert a japán nyelvben kevésbé járatosak számára – s vélhetően ilyen olvasókból lehet több – ez a megoldás visz közel az eredetihez. A másik az úgynevezett Hepburn-átírás, melyet inkább azok preferálnak, akik már megismerkedtek valamilyen szinten a japán nyelvvel. Ennek előnye, hogy néhány esetben a magyarosnál pontosabban tükrözi az eredeti hangokat, illetve mivel többnyire ezt követik külföldön, könnyebb a név nyomára bukkanni az idegen forrásokban. Létjogosultsága tehát mindkettőnek van. A márkaneveket pedig az átírási szabályoktól függetlenül mindig úgy írjuk, ahogy bejegyezték őket, azaz Mazda, és nem Macuda vagy Matsuda; Toshiba, és nem Tosiba vagy Tōshiba. Kérdés, mennyire tekintsük következetlenségnek többféle átírás előfordulását egyazon szövegen belül. Még egyértelműsítő is lehet: például amíg a Fuji márkanév, a Fudzsi írásmód a vulkánt jelöli.

A helyes névátíráshoz érdemes körbejárni a témát, ennek érdekében felkerekedtem, s nekivágtam a nagyvilág néhány sajtóorgánumában követni a miniszterelnököt.

– A cseheknél például a Shinzō Abe, Shinzo Abe, Shinzó Abe, egy Japánnal foglalkozó oldalon pedig az Abe Shinzo formákat találtam.

– A francia Wikipédián a Shinzō Abe alak után megjegyzik, hogy a vezetéknév helyes kiejtése Abé. Egy politikai oldalon a Shinzo ABE megoldás azért lehet szerencsés, mert az egyik bibliográfiai logika alapján csupa nagybetűvel jelölik a vezetéknevet. A Le Monde a Shinzo Abe lehetőség mellett voksol. Az Academia.edu és a Sciencespo.fr a franciás Abe Shinzô alakot preferálja.

– A spanyol Elpaís.com, Lainformación.com, Excelsior.com egyöntetűen a Shinzo Abe változatot írja.

– Az olasz Internazionale.it esetében a Shinzō Abe, az Ilfoglio.it szövegeiben a Shinzo Abe a befutó.

– Az oroszban a Си́ндзо А́бэ (Szindzo Abe) lelhető fel a Ria.ru és a Bbc.com/russian honlapon, a Lenta.ru pedig a nagybetűshöz hasonló, de más bibliográfiai logikával a vezetéknevet helyezi előre, melyet vesszővel választ el az utónévtől: Абэ, Синдзо.

– A német Welt.de, Spiegel.de, Zeit.de is Shinzo Abe nevet ír.

E kis mintavételben tehát a Hepburn-átírás látszik a leggyakoribbnak, noha közel sem kizárólagos.

A német Wikipédia-oldalon a kormányfő nevének fonetikus átírása [abe ɕinzoː], mely az eddigiekhez képest pontosabban mutatja a kiejtést, hiszen sem az s, sem az sh nem jelzi pontosan az alveolopalatális, zöngétlen réshangot (ɕ), mely csupán hasonlít a mi s hangunkra. Ez a hang ejtendő a svéd kjol [ɕuːl], a lengyel siedem [ˈɕɛdɛm] és az orosz счастьe [ˈɕːæsʲtʲjə] elején is.

Az Abe Sindzó formának is van létjogosultsága, aminek magyarázata egy érdekes hangtani jelenség. A japán szavak belsejében a magánhangzók között a szabály szerint a z hang ejtendő. Itt alapvetően ez a helyzet, mert a japánban a n (ん) is magánhangzó értékű, mivel nem en-nek ejtendő, hanem csak n-nek, azaz magában hangzik. Ugyanakkor a nazális n és a z réshang találkozásakor közbeléphet az intrusive stop nevezetű jelenség, mellyel az előbbi két hang közé beékelődhet kiejtésben egy zárhang, például a d; valahogy úgy, ahogy az az angol prin[t]ce vagy ham[p]ster szavakban is. Ezzel együtt a japán fül számára a z és dz között nemigen van különbség, a nz és ndz alakok megkülönböztetése pedig különösen nehéz.

És hogy miért lett Abe Sinzó, nem pedig Abe Sindzó? Hát azért, mert az átírást preferáljuk, nem pedig az átejtést. Komolyra fordítva a zárszót: egyelőre tehát nem beszélhetünk sem fonetikai értelemben, sem a normativitás szempontjából ideális átírásról, hiszen a probléma forrása az, hogy az idegen nyelvek beszédhangjainak és az azokat jelölő betűknek nincsenek mindig pontos magyar megfelelőik – sem a hallásunk alapján, sem az ennél pontosabb mérések alapján. Kérdés, hogy ki lehet-e lépni egyáltalán ebből a patthelyzetből.