Az első perctől képtelen voltam kiverni a fejemből egy filmklasszikust, mikor Martin Scorsese legutóbbi remekét, a Némaságot néztem. A hasonlóság annak ellenére tűnt kézenfekvőnek, hogy a másik mozi hatvan évvel korábban készült, és háromszáz évvel később játszódik. A keresztény hittérítők és a teljesen más szabályok szerint élő japánok XVII. századi összeütközéséről mégis az emblematikus II. világháborús film, a Híd a Kwai folyón jutott eszembe. Ugyan itt már a brit hadifoglyok találták szemben magukat a feltételeket diktálni kívánó japánokkal, de a kulturális különbözőségek egészen hasonlónak tűntek. Hiába lobogtatták viszont a portugál keresztények tanaikat, Nicholson ezredes pedig a genfi egyezményt: egyaránt elutasítással találták szemben magukat.
Scorsese filmje monumentalitásában sem maradt el az 1957-es klasszikustól. David Lean viszont kétségkívül nagyobbat vállalt: különbség van aközött, hogy egy történelmi traumát bő tíz vagy közel négyszáz év késéssel dolgozunk fel. Persze, a történeti hűség előbbi esetben jóval kisebb kihívást jelent, viszont az emlékek még olyannyira ott vannak mindenkiben, hogy a fikció is fájó sebeket téphet fel.
Az alapanyagot egyébként Pierre Boulle azonos című regénye szolgáltatta, ami csak öt évvel a film előtt jelent meg. A világhírt viszont David Lean feldolgozása hozta el: a 30. Oscar-díjkiosztón hét arany szobrocskát söpört be az alkotás, köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb férfi főszereplőnek járót.
Egy ponton túl persze élesen különvált a Némaság és a Híd a Kwai folyón története. Előbbiben a japán urak megtörték a hittérítőket, a II. világháború Saito ezredese viszont nem tudta maga alá gyűrni Alec Guinness emlékezetes Nicholsonját. Próbálkozott ugyan az elzárásával, megtörésével, de hiába, kénytelen volt szellemi párbajba kezdeni az elveihez ragaszkodó brit ezredessel. A dilemmák súlyosabbak nem is lehettek volna. Saitónak éppúgy életbe vágó volt, hogy megépüljön a híd a Kwai folyón, ahogy a briteknek, hogy ez ne történjen meg. Elárulják a hadifoglyok a szövetségeseket azzal, hogy kényszer hatására felépítik a hidat? Képesek lesznek később porig rombolni saját munkájukat, hogy ezzel megmentsék honfitársaikat? Ki építene, ki robbantana, miközben agyunkba ég a klasszikus dallam, a kórusban fütyült Colonel Bogey induló. David Lean drámája egy sor kiváló II. világháborús drámát alapozott meg, melyek hasonlóan éles határhelyzeteket mutattak meg számunkra.
Legutóbb épp a Dunkirk bizonyította néhány hete, hogyan lehet a II. világháborúról rettentő látványos és átélhető, de sajnos kissé patetikus mozit készíteni. Christopher Nolan beleesett abba a csapdába, hogy miután rendkívül precízen bemutatta a háborús pusztítás iszonyatát, mégis ünnepelni kezdett egy vesztes csatát, mondván, a Dinamó-hadművelet kulcspillanata volt a harcoknak.
Márpedig kulcspillanatunkat volt alkalmunk megismerni, csak azok épp azt mutatták: a háború értelmetlen iszonyat, nem pedig felemelő győzelemmenet. Terrence Malick 1998-as drámája sajnos jóval kevesebb figyelmet kapott, mint amennyit megérdemelt volna, részben a vele egy évben kijött Ryan közlegény megmentésének köszönhetően. Ugyan Spielberg csatajelenete valóban betalált, mégis azt kell mondjuk, Az őrület határán fontosabb és mélyenszántóbb darab. Itt az amerikaiak találták szemben magukat a japánokkal, hogy történetükből világossá váljon: a háború nem hősöket, hanem hullákat termel, de azokat tömegével. Joseph Heller regénye, A 22-es csapdája mellett Malick filmje mutatta a legpontosabban: bizonyos helyzetekből nem kerülhetünk ki győztesként.
A Híd a Kwai folyónnal más fontos filmek is mutattak tematikai hasonlóságokat. Szintén egy híd volt stratégiai fontosságú Richard Attenborough 1977-es darabjában, ami a II. világháború vége felé játszódott. A híd túl messze van szintén grandiózus darab lett: mintha csak háborús eposzt nem is lehetne forgatni 170 perc alatt. Kétségkívül a mozi hőskorát éltük még ekkor: Michael Caine-t, Sean Conneryt, Gene Hackmant, Anthony Hopkinst, Robert Redfordot és Elliott Gouldot egyazon alkotásban látni nem kis dolog.
Persze a világháborús iszonyat felfestéséhez nem feltétlenül szükségesek világsztárok, az erős forgatókönyv és emlékezetes rendezés viszont elengedhetetlennek tűnik. Mindez adott volt Elem Klimov 1985-ös filmjében. Méltatlanul kevesen ismerik a Jöjj és lásd! című szovjet drámát, miközben az egyik legbrutálisabb világháborús darabbal van dolgunk. A harcnak itt ereje és vesztese van, értelme és győztese a legkevésbé sem. A Jöjj és lásd! nem elfordul, nem arról beszél, milyen szép is lehetne az élet: a háborút a maga pőre rettenetében mutatja meg, emiatt is válhat hamar időtlen klasszikussá. Mindezt szintén bő két és fél órában, hogy a néző ne tudjon hamar szabadulni a képernyő elől.
