Értelmetlen iszonyat vagy felemelő győzelemmenet?

Évtizedek óta töretlen népszerűségnek örvendenek a II. világháborús filmek.

Legutóbb épp a Dunkirk bizonyította néhány hete, hogyan lehet a II. világháborúról rettentő látványos és átélhető, de sajnos kissé patetikus mozit készíteni. Christopher Nolan beleesett abba a csapdába, hogy miután rendkívül precízen bemutatta a háborús pusztítás iszonyatát, mégis ünnepelni kezdett egy vesztes csatát, mondván, a Dinamó-hadművelet kulcspillanata volt a harcoknak.

Márpedig kulcspillanatunkat volt alkalmunk megismerni, csak azok épp azt mutatták: a háború értelmetlen iszonyat, nem pedig felemelő győzelemmenet. Terrence Malick 1998-as drámája sajnos jóval kevesebb figyelmet kapott, mint amennyit megérdemelt volna, részben a vele egy évben kijött Ryan közlegény megmentésének köszönhetően. Ugyan Spielberg csatajelenete valóban betalált, mégis azt kell mondjuk, Az őrület határán fontosabb és mélyenszántóbb darab. Itt az amerikaiak találták szemben magukat a japánokkal, hogy történetükből világossá váljon: a háború nem hősöket, hanem hullákat termel, de azokat tömegével. Joseph Heller regénye, A 22-es csapdája mellett Malick filmje mutatta a legpontosabban: bizonyos helyzetekből nem kerülhetünk ki győztesként.

A Híd a Kwai folyónnal más fontos filmek is mutattak tematikai hasonlóságokat. Szintén egy híd volt stratégiai fontosságú Richard Attenborough 1977-es darabjában, ami a II. világháború vége felé játszódott. A híd túl messze van szintén grandiózus darab lett: mintha csak háborús eposzt nem is lehetne forgatni 170 perc alatt. Kétségkívül a mozi hőskorát éltük még ekkor: Michael Caine-t, Sean Conneryt, Gene Hackmant, Anthony Hopkinst, Robert Redfordot és Elliott Gouldot egyazon alkotásban látni nem kis dolog.

Persze a világháborús iszonyat felfestéséhez nem feltétlenül szükségesek világsztárok, az erős forgatókönyv és emlékezetes rendezés viszont elengedhetetlennek tűnik. Mindez adott volt Elem Klimov 1985-ös filmjében. Méltatlanul kevesen ismerik a Jöjj és lásd! című szovjet drámát, miközben az egyik legbrutálisabb világháborús darabbal van dolgunk. A harcnak itt ereje és vesztese van, értelme és győztese a legkevésbé sem. A Jöjj és lásd! nem elfordul, nem arról beszél, milyen szép is lehetne az élet: a háborút a maga pőre rettenetében mutatja meg, emiatt is válhat hamar időtlen klasszikussá. Mindezt szintén bő két és fél órában, hogy a néző ne tudjon hamar szabadulni a képernyő elől.