A tények makacs dolgok

Egy indulatos telefonáló hangja. (Az előzmények ismerete nélkül.) Amikor kinyitom a rádiót, csak azt hallom: „…és nem igaz, hogy Schmitt Pál olimpiai bajnok volt! Nem nyert olimpiát és világbajnokságot sem! És váltig ezzel hülyíti az embereket… Az alkalmasságot, az érdemeket nem kell erre fogni.” A műsorvezetőt látszólag meglepik a határozott szavak, vagy jártas a sportban, vagy nem, a lényeg, hogy elengedi a megjegyzést a füle mellett, s aztán másról kezd beszélni. De az éterbe kiszaladt egy hamis mondat.
Nincs szüksége Schmitt Pálnak arra, hogy a védelmére keljek, az esetet csak a példa kedvéért citálom. Hogy ugyanis szabad ország szabad polgáraként ma mindenki véleményt nyilváníthat. És ez jó. Csakhogy: napjaink elterjedt betegsége idehaza a megalapozatlan véleménynyilvánítás. Az összevissza beszéd. Meg aztán az embereknek általában fontosabb, hogy a véleményük fontos legyen, mint hogy igaz is legyen. A lényeg, hogy hallassák a hangjukat.
Elképzelem, hogy ez a – hangjából ítélve – hatvanas úr, aki nem ura a szónak, azaz fecseg felelőtlenül, miként várja a műsort, mert egyszer úgy istenigazából meg akarja mondani, ami belülről feszegeti; úgy érzi, a világot sokkal inkább irányítják a vélemények, mint a törvények. És lehet, hogy ebben igaza is van. Nem a bíróságok, hanem az egyének és a közösségek erkölcsi ítélete védi a tulajdont és védi az életet. Védi az embert. A vélemény az ember vára vagy inkább temploma, s ha szenny tapad hozzá, baj van.
Csakhogy: mi van akkor, ha a vélemény hamis tényekből táplálkozik? Egy nézet elfogadhatóságát több tényező is segítheti. Az egyik, hogy jórészt azt tartjuk igaznak, ami az érdekeinkkel összhangban van. Magyarra lefordítva: „Schmitt Pált én nem kedvelem – mondhatja a telefonáló –, ezért olyan dolgokat állítok róla, amik – mondjuk ki kereken: nem igazak.” Aztán: elfogadhatónak üdvözlünk mindent, ami erősíti a fontosságunkat. Ám talán a legfontosabb az, hogy az emberek azt fogadják el leginkább, amit értenek. („Nem nyert világbajnokságot és olimpiát…” Világos, érthető a beszéd. Nem lehetne egyszerűbb.) A társadalmi és politikai élet (nem beszélve a gazdaságról) bonyolult és tárgyilagos vizsgálata fárasztó szellemi torna. Ezért aztán úgy kapaszkodunk a hamis tényekbe is – feltéve, ha akarunk –, mint egy életmentő tutajba. Ez a magyarázata annak, hogy vannak, akik gyakran szinte vallásos fanatizmussal védelmezik azt, amit sok vesződség árán végre megértettek. („Nem nyert világbajnokságot és olimpiát…” – ennek a megértése pedig nem sok vesződséggel jár…) A hamis tények közlése is nemritkán megvetést szül, és a fenti esetben is ez lehetett a cél.
A legjobban tehát nem azokban a nézetekben hiszünk, amelyek mögött bizonyítékok állnak, hanem azokban, amelyek állandó bizonyításra szorulnak.
Jaj ennek a képmutató világnak! Csakhogy régi axióma, hogy a tények makacs dolgok. A mi dolgunk az, hogy a vágyainkat összhangba hozzuk a tényekkel, nem pedig az, hogy a tényeket próbáljuk a vágyainkhoz igazítani, s ha kell, meghamisítani. („Nem nyert olimpiát és világbajnokságot…”)
„Amíg nem ismered pontosan a tényeket, jobb, ha a szádat zárva tartod, a gatyádat pedig szárazon.” A mondás bizonyos Anton J. Carlsontól ered, aki alighanem fején találta a szeget. Igen, ismerjük meg először a tényeket, aztán már torzíthatjuk őket, ahogy akarjuk. A telefonáló ezt tette. Meggyőződésem ugyanis, hogy ő pontosan ismeri a tényeket, csak vágyaihoz igazítva – mai szóhasználattal élve – csúsztatott. Mindenkinek joga van a véleménynyilvánításhoz, de senkinek nincs joga a tények elferdítéséhez.
Egy Colorado Springshez közeli táblán ez a felirat olvasható: „A szerelvények átlagos áthaladási ideje ennél a kereszteződésnél 14 másodperc – akár a sínen van a kocsid, akár nincs.”
Schmitt Pál akkor is kétszeres olimpiai bajnok (1968-ban és 1972-ben párbajtőrcsapatban), továbbá kétszeres világbajnok (1970-ben és 1971-ben párbajtőrcsapatban), ha a telefonáló azt mondja, hogy nem nyert olimpiát és világbajnokságot… Egyéniben valóban nem nyert, de az egyéni és a csapat között ebben a vonatkozásban nincs különbség. A magyar futballcsapat olimpiai bajnok volt a tokiói olimpián, ennélfogva a csapat valamennyi tagjának aranyérmet akasztottak a nyakába, ezért bármelyik tagja olimpiai bajnok. Érthetően írtam? Ezenkívül Schmitt Pál öt magyar bajnoki cím birtokosa, és a hazai mezőny akkor felért egy kisebb világbajnoksággal. 1967-ben például a sportlap az első oldalon tudósított arról, hogy „lélegzetelállító újravívás után Schmitt Pál, a Bp. Vörös Meteor párbajtőrözője győzött a magyar bajnokságon”. (Aki ezt egy évvel később megismételte.)
Ugyancsak a tények kedvéért citálom például a Népsport 1970. szeptember 25-i lapszámából az 1970-es ankari világbajnokság drámai perceit, amikor Schmitt-től függött, hogy világbajnok lesz-e a csodacsapat. Mert azt volt. Lengyel–magyar döntő, az ellenfél 7:6-ra vezet… „Az utolsó csörte előtt nincs több lehetőség. Schmittnek győznie kell… S Pali aztán győz is. Négy parádriposzttal, s egy egyenes támadással felteszi az i betűre a pontot, 7:7. Jobb találataránynyal világbajnok a magyar csapat! Tizenegy év után ismét. A többit mindenki elképzelheti.” Sydney Smith, egy XVIII–XIX. században élő angol tiszteletes egyszer így fakadt ki: „Könyörgök, ne jöjjön megint a tényekkel! Én sem hittem a tényeknek. Maga is tudja, hogy Canning szerint semmi sem olyan csalóka, mint a tények – talán a számokat kivéve.” Hét-hét… Jobb találataránnyal nyert a magyar csapat.
Egészen más kérdés, hogy a tényekkel is bánni kel tudni. Ha már sportpéldával hozakodtam elő, engedje meg az olvasó, hogy sportpéldával folytassam. Gerevich Aladár az 1955-ös római világbajnokság kardcsapatdöntőjében egyetlen győzelmet sem szerzett. Kovács Pál megpróbált segíteni. „Védjél, Aladár! Próbálj meg védeni!” – kiabált be neki. Mire Gerevich, minden idők legeredményesebb és legtechnikásabb kardvívója, olimpiai és világbajnok: „Nem tudok!…” A magyar követ, aki természetesen nem volt hozzászokva a vívás izgalmaihoz, meg nem is értett hozzá, körülbelül ekkor mondta Hegyi Gyulának, a sporthivatal vezetőjének: „Az ilyen embert azonnal haza kell küldeni!” „Isten őrizz – kapott a szívéhez Hegyi –, még csak az kellene!”
És neki lett igaza. A csapat ugyanis végül mégis első lett (és Gerevichnek is aranyérmet akasztottak a nyakába…), a következő nap pedig a „védeni nem tudó” Gerevich Aladár negyvenöt éves korában, ellenállhatatlan vívással, veretlenül megnyerte az egyéni világbajnokságot. Pedig előző nap a tények alapján „haza kellett volna küldeni”…
Schmitt Pál híres volt az úgynevezett kettős vereségeiről, ami nem vitte előre a csapatot, de hátrányt sem szenvedett. Egyszerűen megőrizte az előnyt. Ismerik, ugye, a régi huszár imádságot? „Uram, ne segíts minket, de az ellenfelet se…” S akkor nyerünk. Így volt a kettős vereségekkel Schmitt Pál is.
Antoine de Saint-Exupéry egy helyütt azt írja: „Ha azt parancsolnám egy tábornoknak – mondogatta –, hogy változzék pingvinné, és a tábornok nem engedelmeskednék, az nem a tábornok hibája lenne. Ez az én hibám lenne.” Ez a mondat pedig vonatkozik a szóban forgó műsor vezetőjére, akinek a hibájából nem tétetett helyre a hamis mondat. Megjósolhatjuk: nem először és nem utoljára. Addig is azt javaslom a telefonálónak: ne nézzen szembe a tényekkel, mert ha ezt teszi, nem lesz kedve reggel felkelni.