Ajándék ember

Gotov je – skandálták Belgrádban pár éve. We got him – nyilatkozta Irak amerikai kormányzója: most. Hát ismét elkapott bennünket a történelem szele. Kilehellett, bűzös lehelete. Megvan. Ez az. Elkapták.
A hír kapcsán s a látvány láttán két mondat támad föl bennem a hullámsírból, éspedig a következő kettő: a király meztelen, és ímé, az ember. Talán még Ceausescu sem volt annyira levetkőztetve, mindennemű e földi királyságától megfosztva az „utolsó ítéletkor”, melyet rámértek, mint friss elfogásakor Szaddám Huszein. A nyálvételi jelenet… És a mozdulat, mellyel a szertartásosság, a zavarodottság és az iszlám egyfajta tragigroteszk mobil szobraként szakállához nyúlt. Mint kép, az idők immár örökkéig a miénk. Királyokkal ilyen nem történik soha. Tehát, ha megtörtént vele, akkor királysága nyilván oda. És embersége?
Ímé, az ember: Szaddám Huszein. Embert kaptunk karácsonyra – és ez jó. Mert emlékeztet bennünket arra, hogy itt, a Földön végül is egy emberi játszma folyik, a szó shakespeare-i értelmében. Az emberré tett király, az emberré alázott hatalom, a Neander-völgyi mélységbe alászállított ember lemezteleníti a civilizációt. Akárhány Matrjoska-ruha, találmány, termék, hiúság és birtok is fedje csupasz csecsemőbőrünket avagy öregembertestünket, a végső igazság változatlanul emberi természetű. Emberded ringásunk csak látszólag gépiesült. A hatalomfosztás mindig az emberbe vet vissza, s ezért a legszebb dráma, melyet velünk a kollektív emlékezet előadathat.
Igen, igen. Embert kaptunk ajándékba karácsonyra a történelemtől, a nagybetűs Történelemtől, s egy pillanatot, mely rögzülni hivatott: nyálmintát vesznek a fogolytól. Az ajándék embertől. Aki megvan. Akit elkaptak. We got it. A bujkáló, konok irgalmasság mégis azt mondatja velem: ajándék embernek ne nézd a fogát.

A szerző író