A miniszterelnök a következő mondattal hirdette meg az új doktrínát: „Önökkel együtt én is hiszek a köztársaság eszméjében, számomra élő hagyomány a köztársaság eszméje.” Nem tudom, hogy érvényben van-e még a köztársaság eszméjének doktrínája, mert egyik politikai kezdeményezője, Gyurcsány Ferenc a közelmúltban a köztársaság morális egyesítő erejének ellentmondó kijelentéseket tett, a politikai ellenfelet a fogalmilag zavaros árnyékállam kiépítésével vádolta meg. Mintha megsértődött volna, mintha a nemzet megmentésén fáradozó politikus maga süllyesztette volna el a köztársaság feliratú mentőhajót. Ezzel azonban közvetve elismerte, hogy Pokorni Zoltán helyesen reagált a köztársaság eszméjének tematizálására, aki kormányzati marketingötletnek nevezte a kezdeményezést. Hogy politikai marketingötlet is volt, az nem kétséges, de vannak, akik nyilván komolyan gondolták, hogy egy nagyon régi politikai fogalomba életet lehet lehelni. Csakhogy több oka van, amiért Magyarországon szinte lehetetlenség bármilyen politikai eszmét elfogadtatni. Az egyik, hogy a magyar gondolkodásmódtól idegen az általános eszmékért való lelkesedés; másodszor, a republikanizmus sokkal összetettebb politikai tan, mintsem minden előzmény nélkül napi jelszóvá lehetne alakítani; harmadszor, a köztársaság mai magyar eszméjét egy konkrét politikai helyzet orvoslására akarták bevezetni, megfeledkezve arról, hogy plurális politikai körülmények között egy eszmét nem lehet kormányzati eszközökkel elfogadtatni. A legsúlyosabb kifogás azonban az: az új doktrína kigondolói nem értették meg, hogy mi vezetett az ország erkölcsi kettészakadásához. Erkölcsi bajokat nem lehet kormányzati, adminisztratív eszközökkel orvosolni.
Nem liberalizmus, nem is demokrácia
A modern republikanizmus mint politikai tan a reneszánsz kori itáliai köztársaságok tapasztalatain alapszik. Velence, Firenze, Siena, Lucca és más itáliai köztársaságok politikai berendezkedése utánozni kívánta az ókori római köztársaság intézményi berendezkedését, a szabadságot akarták politikai eszközökkel biztosítani. A szabad politikai közösségek legfőbb ismérve, hogy magasabb hatalmat nem ismernek önmaguk felett (civitas quem superiorem non recognoscit), ezért a nép szabad (populus liber). Vegyes kormányzást valósítottak meg, amelyben az egyeduralom, a kevesek uralma (arisztokrácia) és a sokak beleszólása a politika ügyeibe biztosított. A valóságban azonban néhány gazdag család uralma valósult meg, ezek közül az egyik legismertebb a firenzei Medici család volt, amelynek szolgálatában a realista politikai gondolkodó, Machiavelli állt. A holland, az angol, az amerikai, majd a francia forradalom politikai gondolkodói az itáliai köztársaságokat tekintették mintájuknak.
A köztársaság eszméje azonban sokat módosult. Kialakult a hatalommegosztás tana, illetve kimondták, hogy valamely törvény akkor szolgálja a bármiféle függéstől való mentességet, ha megfelel egyetemes normáknak (természetjog), a közjót szolgálja, összhangban van a polgárok akaratával. Egy mai olasz kutató, Maurizio Virilo szerint „A szabadság republikánus felfogása sokkal többet vár el, mint a liberális és a demokratikus szabadságkoncepció: a republikánus szabadságeszme nemcsak az akadályok hiányát mondja ki, hanem az uralom megszűnésének a követelményét is, illetve magában foglalja az önrendelkezés demokratikus követelményét.” A szerző szerint „a liberalizmus és a demokrácia a köztársaságeszme felhígított változatai”, pontosabban a republikanizmus még magában foglalta mind a liberális, mind a demokratikus elemeket. A demokratikus elem a többségi elv, a liberális elem az egyenlőség eszméje. Lehet szeretni mindhárom elképzelést, de nem tanácsos összekeverni. A republikanizmus azonban még ennél is többet követel meg: erényes polgárokat.
Nem csoda, hogy a republikanizmus intellektuális divatjának követői könnyen beleesnek a hibába: republikanizmust mondanak, miközben liberalizmusra, demokráciára vagy szocializmusra gondolnak. Az individuális egyéni szabadság gondolata nem azonos a római jogban megőrződött republikánus szabadságeszmény minden uralomtól való mentesség követelményével. Vitányi Iván az egyik, a miniszterelnöki jelszó kihirdetésre ráerősítő konferencián úgy fogalmazott, hogy a köztársaság gondolata a közösséget helyezi legbelülre, illetve a testvériség fogalmát „az indogermán szolidaritás” fogalmával kívánja felcserélni, mivel a fraternité csak a férfiak szolidaritását mondja ki – így jutunk el könnyed mozdulatokkal a szabadság tanától a férfiak és nők egyenjogúsága nevében az egész republikánus hagyomány átértelmezéséhez. Ugyanezen a konferencián Fodor Gábor a republikanizmust öszszekeveri a szerződéses államelmélettel, Gyurcsány Ferenc pedig – nyíltan vállalva a politikai célt – a konszenzus elméletének nyelvére (a harmadik magyar köztársaság öt igen konszenzusára, öt politikai minimumra épül) fordítja a köztársaság eszméjét. Rauschenberger Péter szerint a köztársaság morálisan egyenlő polgárok önrendelkező közössége, amivel egyetérthetünk, ám az egyenlőség csak az egyike a republikanizmus értékeinek, önmagában hangsúlyozni félrevezető. Ezzel össze is állt „a szabadság, testvériség, egyenlőség” hármas jelszava, vagyis némi fazonigazítással intellektuálisan visszarepültünk a francia forradalom szellemi légkörébe. Azt, hogy azóta történt egy és más, Vitányi elismeri, amikor ő is kiadja a jelszót: vissza kell térni Marxhoz, de Tocqueville szellemében. És Tocqueville-hez – Marx szempontjából. Vagyis kezdjük elölről. Ez már csak azért is jó volna, mert a köztársaságeszméből fontos elemek maradtak ki.
Erényerkölcs
A miniszterelnöki retorikai fogással szemben Magyarországon a republikanizmusnak nincs hagyománya. Beszéltek róla sokat, de a politikai kultúra részévé soha nem vált. Mert nem válhatott: a szabadságért való küzdelem azért folyt a legutóbbi időkig, hogy a magyar politikai közösség egyáltalán szuverén legyen, politikai függetlenséget élvezzen az idegen uralommal szemben. Éppen ezért soha nem volt megbocsátható vétek, ha valaki az idegen elnyomó hatalmat szolgálta. Egy ilyen sorsú közösségben ez a politikai erkölcs minimuma. Köztársaság pedig ott van, ahol polgári erények is vannak. Valami ilyesmire gondolhatott Fodor Gábor is, amikor azt mondta: a közjó iránti lojalitásban nyilvánul meg az állampolgári erény. Nem tudom, hogy ez pontosan mit jelent. A közjót szolgálni kell egészen egyszerű erények gyakorlásával, mint pl. hazaszeretettel, bátorsággal, munkával, önuralommal, a törvények tiszteletben tartásával. A hatalomhoz lehet valaki lojális, a közjóhoz nem. Gyurcsány Ferenc a hozzászólásában az erkölccsel kapcsolatban egyedül a korrupció visszaszorítását emlegette – ennyi azért kevés egy köztársaság fenntartásához.
A republikanizmus valamennyi válfajának központi eleme a hazaszeretet. Hazán a republikánusok nem a születésen alapuló vérségi kötelékek összességét értették, hanem közös politikai és erkölcsi értékekből fölépített politikai közösséget. Ezért fontos a törvények tisztelete, hiszen ez a sarkpontja ennek a konstrukciónak. A közjó szívében az igazságosság áll, amelyet mostanában a közösségelvű politikai gondolkodók a közös erkölcsi jó fogalmával szeretnének kiegészíteni. Csak az a nehézség, hogy amióta a vallást leválasztották a politikáról, újabb és újabb valláspótló közös jó koncepciók akarják átvenni a vallás szerepét, amelyek azonban képtelenek betölteni ezt a feladatot, mert a modern társadalmak egalitariánusak, azaz egyik cél ugyanolyan jó lesz, mint a másik. A modern republikánusok ráadásul elutasítanak minden más tekintélyen alapuló közösségképző erőt, mint a családot, az egyházakat, az államot, a nemzetet. Itthon gyakran hivatkoznak Jürgen Habermas alkotmányos patriotizmusára, amelynek lényege, hogy az egyetemes értékeket és intézményeket megtestesítő német alkotmány iránti odaadást tekintik a hazaszeretet alapjának. Ahogy az amerikaiak tisztelik és szeretik az alkotmányos berendezkedésüket. Ez a felfogás feltételezi, hogy a köztársaságeszme jóval több, mint politikai elvek elfogadása, mert a köztársaság nemcsak politikai rend, hanem közös kultúra is. Közösségteremtő kultúra, ahogy a hazai republikánusok szeretik hangsúlyozni. De mi táplálja az ilyen fajta állampolgári politikai szenvedélyt? A közös emlékezet? A mai magyar helyzetben éppen ez a legnagyobb megosztó tényező. Talán az a baj, hogy nagyon is emlékezünk. A hazai liberálisok – republikánusok? – erre úgy reagálnak, hogy nem számít, mi történt, a mai jó érdekében tegyük zárójelbe a régi rosszat. Ezzel két baj is van: az emberi természetet túlracionalizálják, az érzelmeket nem létezőnek tételezik, illetve ebből a felfogásból következően azt is akarva-akaratlan sugallják, hogy amit ma teszünk, annak sincs erkölcsi értéke. A politika nyelvére lefordítva: politikai felelősség nem létezik, szabadság és szabadosság közt nem tudunk határvonalat húzni. A köztársaság szigorú erkölcsi elvárásai – közös politikai jó, közös erkölcsi jó – ebben a konkrét helyzetben azt jelenti, a régi dolgokért ma senki ne merjen felelősségre vonni senkit, még erkölcsi értelemben sem. Ezt a küzdelmet fejezi ki szimbolikusan a Terror Háza Múzeum körüli politikai küzdelem. 1989 – eszmélődik a magyarok döntő többsége – olyan szerződés volt, amelyet ma nem illik, nem szabad megkérdőjelezni. Mert a rendszerváltás céljaiban, elveiben és eszközeiben is jó volt. Talán kivéve a republikanizmus egyik fontos követelményét, a közös érzelmeket kiváltó racionális döntésben való részvétel élményét.
A politikai kirekesztés
Most érkeztünk el a nagy magyar baloldali republikánus felbuzdulás döntő kérdéséhez, amiért politikai doktrínaként egyáltalán meghirdették a köztársaság eszméjét. A fő cél ugyanis annak elérése, akár kikényszerítése, hogy senki politikai legitimitását ne lehessen kétségbe vonni, senki nem rekeszthető ki sem erkölcsi, sem politikai alapon. A kiindulópont ugyanaz, mint a D–209-es ügy kapcsán. Aki csak élt a kommunizmus ideje alatt, az mind bűnös (érintett), tehát nincs erkölcsi alapja különbséget tenni a régi vezetők és a vezetettek között. Mivel az emlékezés zárójelbe van téve, a demokrácia pedig nem arról szó, hogy ki jó és ki rossz, a köztársaság alapításának nincs akadálya – legalábbis a posztkommunista logika szerint. Több híve is van ennek a nézetnek. De legalább ennyi ember nem fogadja el ezt az érvelést. Ha ebben a kérdésben nem lesz valamiféle hallgatólagos megegyezés, akkor a jelenlegi alapokon sokáig nem lesz erkölcsi értelemben vett köztársaság.
Az alapkonfliktusra – posztkommunisták a hatalomban – nagyon sok egyéb konfliktus rakódik rá, az összecsúsztatás pedig segít összemosni össze nem tartozó dolgokat. A varázsszó a kirekesztés. Különböző jellegű megkülönböztetéseket vonnak össze a kirekesztés fogalma alatt. Az elfogadhatatlan és üldözendő faji, etnikai, vallási, kulturális kirekesztést összekeverik az erkölcsi és politikai ítéletalkotással. Minden erkölcsi ítélet különbségtételen alapul: ha valaki bátor, azt megkülönböztetjük a gyávától, aki bölcs, azt megkülönböztetjük az igazságtalantól vagy a butától, az önzetlent az önzőtől. S ennek megfelelően cselekszünk. Senki nem szeret a stréber mellé ülni a padban, önző embert nem választunk élettársul. Ez nem kirekesztés, hanem megkülönböztetés, aminek látszólag azonos a megjelenése, mint a kirekesztésnek. A posztkommunisták nem véletlenül érvelnek amellett, hogy politika és erkölcs eltérő lényegű dolgok, mert az erkölcsi alapú politikai megkülönböztetést szeretnék elkerülni.
Illegitim posztkommunista elit
A morális köztársaság kiteljesedésének van még egy súlyosabb akadálya, amelyet megint csak nem szoktak nevén nevezni. A rendszerváltás jogi értelemben a kerekasztal-tárgyalások nyomán megszületett új alkotmányos berendezkedéssel vette kezdetét. Ez jogi aktus volt, amelynek nyomán megváltozott a politikai rendszer. Új játékszabá-lyok léptek életbe. De kik vettek részt és milyen felhatalmazás alapján az új játékszabályok meghozatalában? Miért mondja Horn Gyula a mai napig, hogy a rendszerváltást a reformkommunisták hajtották végre? Pusztán aránytévesztésben van, túl hiú? Szerintem igaza van, s éppen ez a mai bajok fő oka, hogy igaza van. A hatalom az ő kezükben volt, annyit engedtek ki belőle, amennyi elkerülhetetlen volt. Csakhogy Horn Gyuláék soha nem voltak legitimek. Úgy ültek oda, hogy senki nem hatalmazta fel őket, kivéve önmagukat. Sem jogi, sem morális értelemben nem voltak legitimek. Hasonló legitimációs kételyek vethetők fel a kerekasztal ellenzéki résztvevőivel kapcsolatban is. Az új rendszer legitimálása utólag, az első választások során történt meg. Ennek a gondolatmenetnek két kimenete lehet: vagy nemzeti hősnek tekintjük Horn Gyulát, vagy megkérdőjelezzük a rendszerváltást. Az előbbit Esterházy Péter szokta propagálni, az utóbbival pedig a jobboldalt szokták vádolni. A belső béke megőrzése végett valahol a kettő között zajlik a politikai iszapbirkózás. A birkózó felek azonban egyre gyakrabban kívül repülnek a köteleken – ott viszont már nincsenek szabályok, csak baseballütők és egzisztenciális tönkretétel. Ahol nincs biztonság, ott nincs igazságosság sem. Ahol nincs biztonság, ott nincs racionális politizálás sem.
Indulatok vagy racionális politizálás
Köztársaságunk morális szempontból reménytelen helyzetben van. Ha ugyanis a kommunista múltnak nincs politikai-erkölcsi konzekvenciája, politikai felelősségvállalás, akkor miért lenne 1989-nek? Vagy miért lenne bármilyen mai politikai döntésnek? Mivel az alapításnak nem volt egy abszolút erkölcsi pillanata, szükségszerű volt, hogy egyre mélyebbre süllyedjünk az erkölcsi relativizmusban. Bárki érvelhet úgy, hogy de hiszen az új berendezkedés jobb, mint a régi, megéri az árát. Csakhogy ez az érvelés erkölcsi értelemben nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy van a mainál is jobb, s ami még súlyosabb, az erkölcsi rendszerváltás elmaradása kockára teszi a racionális politizálást, mindkét oldalon a populista hajlamok nagyon erősek. Van tehát egy kifizetetlen számlánk 1989-ből. Senki ne higgye, hogy a szintén morális problémákkal küszködő Európa ebből kisegít bennünket. 2002-ben nemcsak egy választás dőlt el, hanem egy gondolkodásmód, a modern liberalizmussal felhígított, a történelmet utópikusan kezelő eklektikus világnézet is közvetett támogatást kapott – s ez jóval nagyobb baj, mint a jobboldal választási veresége. A mai posztkommunista utópistákat azért nehéz leleplezni, mert látszólag a politikai ellenfeleik akadályozzák meg, hogy igazuk bebizonyosodjon, csakhogy téves gondolkodásuk legnagyobb cáfolatát saját erőszakosságuk és türelmetlenségük adja. A posztkommunisták indulatukban – kihasználva a politikai műveletlenséget és a méltatlan körülmények között élő emberek sokaságának reménytelenségét – a régi erkölcsi rend restaurációját hajtják végre. Ennek egyik következménye, hogy a jobboldal egy része szintén az indulataiban találja meg a politikai cselekvés üdvözítő módját. Ez csapda. A jobboldalnak vannak racionális érvei, ezeket kell higgadtan ismételgetni és továbbépítgetni.
Tocqueville megfigyelése szerint (ha már hozzá kell visszatérnünk) az amerikaiak nagyobb hajlamot mutatnak az általános eszmék iránt, mint atyáik, az angolok. „Az angoloknál az emberi szellem csak kelletlenül, vonakodva hagy fel az egyedi tények szemlélésével”, ezzel szemben a franciáknál „az általános eszmék iránti hajlandóság láthatólag féktelen szenvedéllyé dagadt… Minden reggel valami általános és örök érvényű törvény felfedezésére ébredek”. Nem volna jó, ha a köztársasági szemlélődésünk újabb és újabb féktelen elméletalkotáshoz vezetne: a végén még úgy járnánk, hogy mindig ugyanazok akarnak minden társasjátékban elsőnek dobni vagy húzni.
A szerző filozófus, egyetemi docens
origo.hu
Strandra indultak, de sosem tértek haza – ma is fájó seb, ami a Mosoni-Dunánál történt
