Határtalan demokrácia, avagy miről szavazhatunk

Demszky megszavaztatta Budapest lakóit. Az interneten. Hogy sárga maradjon-e a villamos. A megdöbbentő eredmény: legyen továbbra is sárga. Nem hittük volna.
Hiszen lehetne az a villamos vörös vagy mohazöld is. Vagy fekete, vörös áramszedővel. Esetleg neonkék, bíborkeretes ablakokkal. A magyarok – jellemző a gatyás népre – oda se neki, hogy egy ekkora horderejű lehetőség áll előttük, visszaszavazták a sárgát. Megszokták. Van ilyen. Kutya konzervatívjai!
A szavazások tárgyára vonatkozóan lennének még ötleteim. Szavazzunk arról, hogy szép fővárosunkban a zebra csíkja fehér legyen-e az aszfalton. Szavazzunk az aszfalt színéről is. Szürke legyen-e, vagy keverjünk bele valami kis színt? Egy vajszínű árnyalatot? Szavazzunk barátaim, szavazzunk. Mi, akik szavazhatunk Renatóról és Évikéről, szavazzunk bátran. Demokrácia van, határtalan.
Szavazzunk, amiről szavazhatunk.
Igaz, nem szavaztunk arról, hogy jó-e, ha a lakosság pénzén az egyik kormány alatt konszolidált Postabankot a következő kormány eladja. Minek erről szavazni. A néhány ezer diák miatt, akiknek jó lett volna egy megbízható bank? A gazdahitelek miatt? A Magyar Posta dolgozói miatt, akik kisrészvényesekként valami csekély haszonhoz juthattak volna, ha nem adnak túl a pénzügyi intézményen? Ugyan. Kit érdekelnek a diákok, a gazdák, a postások, ha azt a bankot jól el lehet adni?
Nem szavaztunk róla, hogy jó-e, ha a Mol-részvények az állami többség elvesztésével kicsúsznak az állami irányíthatóság alól. Ugyan. Minek erről szavazni. Hiszen csak a havi rezsink függ tőle. Minek kell örökké szekálni a szegény multikat? Szabad péntek, szabad szombat, szabad piac.
Nem szavaznak a gyerekeiket tisztességgel felnevelő nők arról, hogy mi a véleményük a szélsőséges pártok által javasolt abortuszeltörlésről. Minek erről szavazni. Mi, nők, majd talán szavazhatunk arról, hogy magyar csador legyen-e az ünnepi viseletünk, vagy maradhatunk gyapjúkosztümben.
Arról sem szavaztunk, hogy miközben gyerekkórházak filléres gondokkal küszködnek, finanszírozza-e az egészségbiztosító a nemüket megunt egyének átoperáltatásának méregdrága költségeit. Minek erről szavazni.
Nem szavaztunk a szavazatok újraszámlálásáról sem. Mi értelme lett volna az ilyesminek egy talpig demokratikus ország talpig demokratikus választása után?
Ám szavazhatunk arról, hogy sárga legyen-e a villamos. Klikkelek, hogy sárga legyen és ne padlizsánlila. Villog a kurzor, érzem a szabadság enyhe mámorát. Hát még, amikor az eredményt megtudom: sárga lesz továbbra is! Diadal, dicsőség, demokrácia.
Gyurcsány egy tévéinterjúban azt mondta, hogy ha egy áruházban 30 százalékkal olcsóbb egy gatya (így mondta briliáns államférfiúi érvelésében: gatya), ki az az ostoba, aki megkérdi az eladótól, biztos-e az, hogy a leárazott gatya enynyivel olcsóbb. Igaza volt: nem kell gatyázni, meg kell venni. Ki gatyát, ki kormányüdülőt. Áru ez is, amaz is.
Nem szavaztunk róla, hogy ilyen minisztereket képzeltünk-e el magunknak a rendszerváltoztatás idején. Minek erről szavazni.
Kányádi Sándor 1992-ben írt egy halhatatlan verset a vörös villamosról. Így kezdi: „Holt vágányra döcögött végül / a kopott vörös villamos / kalauz és vezető nélkül / döcögött holtvágányra végül / a kopott vörös villamos.” Varázslatos kupléjának mellékdalából a látnoki záróstrófát idézem csak: „de holtvágányra döcögött-e / vajon a veres villamos / eljárt-e az idő fölötte / és holtvágányra döcögött-e / vajon a veres villamos.”
A magam részéről – barbár irodalmár – Kányádira szavazok.
S persze inkább a megszokott sárgára.