Az urnákhoz járultak november 15-én a nyugat-nógrádi kisközség, Keszeg szavazásra jogosult polgárai, hogy eldöntsék: szeretnék-e, hogy településük külterületén megvalósuljon egy modern, integrált, a települési szilárd hulladékok kezelését végző komplex projekt legnagyobb, legmodernebb és legdrágább központi létesítménye, a hivatalosan Északkelet-Pest Megyei Regionális Települési Hulladékkezelési Centrumnak (röviden központi lerakónak) nevezett létesítmény. A szavazás eredménye borítékolható volt: a voksolók elsöprő fölénnyel elutasították a beruházás megvalósítását.
Ez nem is csoda, mert a keszegi ügydöntő népszavazást egy olyan, immár két éve húzódó tragikomédia egyik fejezetének kell tekintenünk, amely nemcsak a projekt kivitelezésében közvetlenül érintett, összesen 99 (34 nógrádi és 65 Pest megyei) településen, de immár országos szinten is fölborzolta a kedélyeket. Tekintve, hogy a 99 településen összességében nem megnyugtató, az EU előírásainak nem megfelelő a hulladék gyűjtése, kezelése és végleges elhelyezése, továbbá megtelőben vannak az eddig használt jó-rossz lerakók (pl. az aszódi), az érdekelt települések egy kisebb része 2000-ben települési önkormányzati társulást hozott létre a gondok megoldására. Ehhez kapóra jött az EU előcsatlakozási alapjainak egyikéhez, az ISPA-hoz – ilyen jellegű beruházások megvalósításához – benyújtható pályázati lehetőség. A megfelelő előkészítő munkálatokat követően 2001-ben el is jutott a pályázat az Európai Bizottsághoz, amely azt 2002 végén elfogadta. A komplexum teljes költsége mintegy 6,6 milliárd forintot tesz ki, amelynek körülbelül felét az ISPA-alap, 40 százalékát a magyar állam, fennmaradó 10 százalékát pedig az önkormányzati társulás tagtelepülései állnák.
Mindez nagyon szép, csakhogy nem akadt olyan település, amely helyszínt biztosított volna a központi lerakónak. Ekkor kezdődött a máig tartó huzavona: a helyszínül jelentkező települések képviselő-testületi szavazással vagy ügydöntő népszavazással vetették el a kivitelezést. A dicstelen folyamat még 2002-ben kezdődött Galgamácsán, majd folytatódott Püspökszilágy, Sződ, Kosd, Kartal és most Keszeg esetében. December elején Valkón lesz újabb szavazás. Hulladéklerakó pedig kell, csak kérdéses, hogy melyik településen lesz, ha egyáltalán lesz. Az ISPA-forrás 2004. januárjáig hívható le, ha addig sem születik döntés, immár EU-tagként a Kohéziós Alaphoz kell majd újra pályázni, ám jóval 50 százalék alatti támogatásért… Az elutasítás jórészt a jelentkező településeken megjelenő zöldpártok és civil szervezetek működésének a következménye. A közösségi részvétel (public partification) jogelvét értelmezve megalapozatlan, több esetben kifejezetten kulturálatlan kampányt folytattak a lerakó ellen. Szinte mondani sem kell, hogy pusztán meddő kritikát gyakorolva, alternatívát nem kínálva jártak el, csakhogy az elutasító szavazás után ők hazamennek, a hulladék pedig marad a helyiek nyakán.
Jómagunk megtekintettük az ugyanilyen komplex beruházás részét képező pusztazámori lerakót, de nem tapasztaltunk olyan negatívumokat, amelyeket e szervezetek érvként folyamatosan fölhoznak. Egy ilyen központi lerakó tökéletesen szigetelt, csurgalékvíz- és biogázgyűjtéssel ellátott, megoldott rekultivációjú, tájképi szempontból sem kifogásolható telephely. Nem is beszélve arról a milliárdos nagyságrendű kompenzációs támogatásról, amelyben Pusztazámor részesült.
Környezetvédelmi beruházás esetében különösen kényes és sokszor hangoztatott fogalom a környezethez való jog kérdése. A magyar alkotmány is deklarálja az egészséges környezethez való alapjogot (Alk. 18. §.). Az ellenzők ezt hozzák fel akkor, amikor a települések lakosságát a nemleges szavazat leadására szólítják fel. Itt azonban alighanem az alkotmányos alapjog félreértelmezéséről van szó. Egy regionális hulladéklerakó megépítése mi mást szolgálhatna, mint éppen az egészségesebb környezet megteremtését? A rendezett hulladékgyűjtésnél és lerakásnál minden más alternatíva rosszabb. Az illegális lerakás, házilagos elégetés sokkal nagyobb környezeti kockázatot rejt magában a deponizálásnál. Nem szükséges annak a hangoztatása, hogy a települések határában éktelenkedő hulladékhegyek helyett mennyivel szebb látványt nyújt a tiszta, szemétmentes környezet. A jelenlegi, félillegális kisebb lerakók szakmailag és környezetvédelmi szempontból is alkalmatlanok a további hulladékbefogadásra, és azokat rövid időn belül kötelesek is bezárni a települések.
A regionális hulladéklerakót a térségben kell megépíteni: pontosan a környezethez való jog miatt nem várhatják el a helyi lakosok azt, hogy szemetüket távolabbi, régión kívüli területen helyezzék el. A hulladékproblémát egy bizonyos határon túl lehetetlen delokalizálni, ez sérti mások alapjogait, arról nem is beszélve, hogy aránytalanul megdrágítja a hulladékszállítási díjat.
A helyi lakosság persze bármikor leszavazhatja a hulladéklerakó megépítését, a helyi önkormányzáshoz való jog erősebb az egészséges környezethez való jognál. Ugyanakkor a lakosok elemi érdeke (lenne) a beruházás megvalósítása. Környezetvédelmi szempontból kifogástalan lerakó épülne óriási uniós támogatással, ahol a lerakott hulladék szél általi mozgatása szinte lehetetlen; a fent említett csurgalékvíz-kezelésen, biogáz-hasznosításon kívül kellemetlen szaghatások sincsenek, rágcsálók elszaporodása, illetőleg a zárt területen a tömeges guberálás is kizárt. Ezt mutatja a pusztazámori gyakorlat is.
A 320 ezer ember számára tervezett beruházás végleges elutasítása rendkívül rossz precedenst teremtene. A szelektív hulladékgyűjtés és a hulladék mennyiségének érezhető, jogszabályok hatására történő csökkenéséig a kilencvenkilenc településen még sok százezer köbméter, deponizálásra váró lakossági, szilárd hulladék keletkezik, amelynek a kezelése megoldatlan. Szeretnénk, ha nem folytatódna az illegális lerakók további térnyerése, hulladékunkat pedig minél több – a pusztazámorihoz hasonló –, a legkisebb károkozás elvén alapuló regionális hulladéklerakókban tudhatnánk biztonságban.
A szerző ötödéves geográfus hallgató (ELTE) és negyedéves joghallgató (PPKE)
