Kormányzati öngólok a pénzügyi bajok kezelésében

Volt olyan időszaka az orvoslás történetének, amikor az uralkodó tévképzetek és téves gyakorlatok miatt a beteg vagy sebesült ember egyetlen túlélési esélye az volt, ha nem került orvosok kezébe. Ilyenkor legalább bízhatott a vak szerencsében vagy az isteni gondviselésben, de a botcsinálta felcserek beavatkozása szinte biztosan kegyelemdöfést jelentett. Istennek hála, az orvostudomány már több száz éve túljutott ezen a nyomorúságon. A végzetes kimenetelű terápiákra ma nem a medicina kínálja a fájdalmas példákat, hanem azok a kormányzati gazdaságpolitikusok, akik ismét kedvenc játékukat űzhetik: a válságkezelést. Nincs új a nap alatt: a kezelni kívánt válság okai ezúttal is ők maguk, az alkalmazott terápia pedig csak súlyosbítja a bajt – akárcsak a nyolcvanas évek hőskora óta bármikor, amikor baloldali szakértelem vezette az országot.
Azok a vezető külföldi gazdasági lapok, amelyek másfél éve még lelkesen ünnepelték a „nacionalista” Orbán-kormány bukását, és megelőlegezték bizalmukat a baloldali-liberális „szakértő” kormánynak, ma arról tudósítanak: a magyar gazdaság válságba került, a forint zuhanórepülésbe kezdett, a kormánytagok eljátszották személyes hitelüket. Már azt is tudni vélték, hogy Medgyessy Péter (az egyik „kiváló” közgazdász) rövidesen meneszteni fogja László Csabát (a másik „kiváló” közgazdászt; a harmadik kiválóságot, a tájba észrevétlenül belesimuló Csillag Istvánt általában nem is említik). A szocialista miniszterelnök azonban dacosan szembenézett a nyugatról fúvó hideg szelekkel, és kormányszóvivője útján tudatta: szó sem lehet leváltásról, tökéletesen bízik pénzügyminiszterében. A piacok gyorsan reagáltak a „megnyugtató” üzenetre: a forint újabb zuhanásba kezdett.
Ijesztő, hogy a kormánynak lassan minden egyes akciója a szándékolttal ellenkező hatást ér el, ami azt sejteti, hogy gyakorlatilag nincs eszközük a válság kezelésére. Ahhoz ugyanis bizalom kell, ami nincs. A hitelvesztést jól mutatja, hogy amikor a kormány és a jegybank drasztikus mértékű kamatemelést jelentett be a forint árfolyamgyengülésének megállítására, nemzeti valutánk értéke erősödés helyett tovább csökkent – a bizalomerősítőnek szánt lépést pánikreakciónak értékelték a befektetők, nagy bajokat feltételezve. De mitől is lenne bizalom? Az MSZP–SZDSZ-koalíció kezdettől fogva következetlenül hablatyol a gazdaságpolitikát illetően. A kampány során végig azt hangsúlyozták, hogy a magyar gazdaság alapvetően rendben van, csak a gonosz Fidesz-kormány visszatartja az emberektől a jólétüket szolgáló forrásokat. A sajátos körülmények között megszerzett kormányzati hatalom birtokában aztán óvatosabbak lettek: ekkor kezdtek arról beszélni, hogy a jobboldali kormány üres kasszát hagyott maga után. Aztán – némileg infantilis ötlettel – mégiscsak találtak egy kis pénzt a száznapos programra. (Azok kedvéért, akik még nem jártak a Pénzügyminisztériumban, elárulok egy kulisszatitkot: nincsenek homályos folyosókról nyíló titkos rekeszek, amelyekben állami dugipénzeket rejtegetnek.) Aztán kiderült, hogy a szakértelem kormánya rekordmértékű deficitet produkált év végére az államháztartásban. A gazdasági növekedés tovább mérséklődött, az infláció és a munkanélküliség csökkenése megállt, a tőkebeáramlás drasztikusan lassult. Nem volt egyetlen, bizakodásra okot adó mutató sem. A kormány jóléti rendszerváltásról szónokolt, miközben ennek lehetséges forrásai végképp elapadtak.
A 2003-as év elején elindult az első spekulációs roham a forint ellen, amit a jegybank akkor még (a kormányzati szándékokkal is dacolva) huszárosan visszavert. Az újabb két támadást már nem sikerült ilyen szépen kivédeni, pedig az MNB ekkor már együttműködött a Pénzügyminisztériummal… Lehet persze Járai Zsigmondra hárítani a felelősséget azzal, hogy ő az árfolyam-politika első számú felelőse, de ne felejtsük el: tartósan deficites államháztartás mellett lehetetlen jó monetáris politikát folytatni. A kamatpolitika választásai leszűkülnek: alacsony kamatok gyengülő forinttal és növekvő inflációval, vagy magas kamatok lassuló növekedéssel és emelkedő munkanélküliséggel. A laza fiskális politika mulasztásait nem lehet monetáris (jegybanki) eszközökkel pótolni. Közben kiderült, hogy a jóléti rendszerváltás is üres blöff volt: nem telt bele egy év, és a kormány két kézzel vette vissza azt, amit előtte nagy kegyesen szétosztott. A megszorító költségvetés tervezete a gazdasági szereplők bizalmát nem tudta helyreállítani, ugyanis a korábbiaknál is nyilvánvalóbb lett, hogy a kormánynak semmilyen stratégiai elképzelése nincs a gazdaság irányításáról, az ahogy esik, úgy puffan felfogás jegyében visszatértek a fantáziátlan és kártékony húzd meg, ereszd meg politikához mint terhes reformkommunista örökséghez.
Gyakran elhangzik az a vád, hogy az előző kormány bevallottan expanzív költségvetési gyakorlata erősen hozzájárult a pénzügyi válság kialakulásához. Ezt könnyen lehet cáfolni. A 2001–2002-es költségvetés ugyan jelentős kiadásnövekedést tartalmazott, de ezen többletkiadások zömében a Széchenyi-terv fejlesztési programjaihoz kötődtek, olyan beruházásokhoz, amelyek rövid időn belül – gazdaságélénkítő hatásuk révén – többletbevételt hoztak volna a költségvetésnek. Vagyis ez a fajta „kiköltekezés” fenntartható volt, mert fejlesztési célokat szolgált, világosan megfogalmazott stratégia mentén. A Medgyessy-kormány kétszer száznapos programja ezzel szemben klasszikus, népszerűséghajhász osztogatás volt, amit csak a régi recept alapján lehetett finanszírozni: az államadósság újbóli növekedésével. A kormányváltás óta adósságállományunk 2300 milliárd forinttal nőtt (fejenként 230 ezer forinttal, beleértve a csecsemőket és aggastyánokat is), amivel a GDP-hez viszonyított aránya 53-ról 60 százalékra emelkedett. Mindennek terhét a következő nemzedékeknek kell majd kinyögniük magukból.
De miért baj egyáltalán a forint árfolyamának romlása? Az exportőröknek például jót tesz. Az importárak növekedése révén azonban megemeli az inflációt, ami többletkiadást és növekvő adóterhet jelent a lakosságnak, vállalkozásoknak. Fontos szempont az is, hogy Magyarország – papírforma szerint – előbb-utóbb csatlakozni fog az euróövezethez. Mivel ekkor a forintban kifejezhető értékeinket át kell váltani euróra, egy – példának okáért – tízszázalékos forintgyengülés ugyanekkora értékvesztést jelent majd jövedelmünkben, nyugdíjunkban, megtakarításainkban, vagyonunkban. További probléma, hogy a korábban meghirdetett – és egyébként is vitatható racionalitású – privatizációs végkiárusítás ilyen körülmények között csak rendkívül nyomott áron történhet. A magánosítást ezért valóban le kell állítani.
A nemzeti és polgári oldal hívei 2002-ben még azon aggódhattak, hogy a jó állapotban lévő gazdaságnak köszönhetően a szocialisták, hacsak nem követnek el elképesztően ostoba hibákat, tartósan bebetonozhatják magukat a hatalomba. Azóta látjuk: a szocialista szakértelem nem ismer lehetetlent, a válságot másfél év alatt sikerült előállítani. Most már inkább azon aggódhatunk, hogy bár a baloldal valószínűleg elveszíti a következő választást, de mi marad utánuk? A következő kormánynak alighanem ismételten romeltakarítással kell kezdenie munkáját.

A szerző közgazdász