Nagy az esélye annak, hogy a kormánytöbbséggel – családellenes és gyermekellenes erők nyomására – hamarosan egy olyan „másságtiszteleti” törvényt szavazhatnak meg az Országgyűlésben, amelynek része lenne minden szexuális irányultságon és nemi identitáson alapuló megkülönböztetés tilalma is. A perverz szexuális irányultság teljesen más jellegű jellemzője egy embernek, mint a többi, amelyekkel kapcsolatban valóban jogos és indokolt minden diszkrimináció tilalma. Itt nem semleges és társadalmilag ártalmatlan jellemzőkről van szó, mint a nem vagy a kor, hanem a szexuális beállítódás és viselkedés olyan, általában mások negatív hatására vagy tudatos választás következtében kialakult torzulásáról, amelynek társadalmi veszélyessége nagy.
Az új törvény lényegében azt fogja jelenteni, hogy ha egy pedofil, szadista, homo- vagy transzszexuális katonatisztként vagy pedagógusként a munkája közben szexuális jellegű viselkedésével nyíltan ki akarja mutatni a hajlamát a neki kiszolgáltatott fiatalokkal szemben, megteheti. Ha tévében, rádióban, óriásplakáton reklámozni akarja szexuális orientációját (bárkit bármilyen mértékben zavaró, akár „vizuálisan terrorizáló” módon is), vagy hasonlóképpen akar viselkedni bármilyen körben, megteheti. Pontosabban vagy megteheti, vagy ha valaki mégis korlátozni, zaklatni, diszkriminálni meri, akkor minden ilyen vagy hasonló esetben feljelentést tehet és pert indíthat jogainak sérelme miatt – az elfogadás előtt álló új törvény alapján.
Sőt, az új törvény még egy külön hatóság fölállítását is tervbe veszi 2004. folyamán, amely 2005-től csakis a diszkriminálók üldözését végezné, együttműködve egy tanácsadó testülettel (benne valószínűleg ideológiailag elvakult és túlfűtött „szexuális referensekkel”). Az egyházak és néhány más szervezet egyelőre talán fölmentést kapnának, bár ez a tervezet szövege alapján nem is biztos. De ha kapnának is, nem azért, mert igazuk van, hanem csak a rigolyáik miatt. A perverziókkal a törvényjavaslat szerint nincs semmi baj. Így aztán a családjog kizárása is logikusan csak ideiglenes lehet, arra is ki kell majd terjednie, amint megérik rá a közvélemény, hogy elfogadja homoszexuálisok, pedofilok „szülői jogait”.
A média, a kulturális és a szórakoztatóipar vele összefonódó nagy része – már most is valóságos véleményterrorral igyekszik elérni, hogy törvény nélkül is minél inkább ilyen legyen a helyzet. Védtelenek és kiszolgáltatottak vagyunk, mert Magyarországon még a család- és gyermekpárti emberek sem ismerik ezekben az ügyekben azokat a tényeket, amelyeket szembe lehetne szegezni a gyakran elhangzó hazugságokkal.
Helyén való tiltani minden megkülönböztetést olyan emberi jellemzők alapján, amelyek nem károsak a közjóra, nem veszélyesek a társadalomra, hanem ilyen szempontból semlegesek, mint amilyen a nem, a kor vagy az etnikai hovatartozás. A szexuális irányultság pedig többféle olyan viselkedést jelenthet, amely káros és veszélyes a társadalomra. Itt tehát a megkülönböztetés nem a társadalomra nézve ártalmatlan egyéni vonások alapján történő önkényes diszkriminációt jelenti, hanem a társadalom, a közjó védelmét. Konkrétan igen gyakran gyermekek vagy fiatalok védelmét perverz alakok rossz példájától, csábításától vagy erőszakoskodásától.
A „szexuális irányultság és identitás alapján történő diszkrimináció” kifejezésbe több propagandisztikus hazugság is bele van csomagolva. Ezeket a hazugságokat az a kommunikációs mód és az az értelmezés teszi teljessé és teljesen hazuggá, ahogyan az újságírók nagy része és egyes politikusok használni szokták őket.
Az irányultság szó alatt egyrészt azt értik, hogy ez megváltoztathatatlan és veleszületett tulajdonsága az egyénnek, így személyiségének, önmagának, emberségének integráns, természetes része. Vagyis amikor az emberi jogait védjük, ilyenkor védjük a bármilyen olyan szexuális viselkedéshez való jogát is, amelyet az egyén önmagához tartozónak nyilvánít. Csakhogy ez a fölfogás megalapozatlan, tudományosan nem bizonyított.
Valójában a homoszexualitás esetében, amelynél a leginkább szokás azzal érvelni, hogy genetikailag meghatározott, ez az állítás mindeddig tudományosan megalapozatlannak bizonyult. A kutatások tovább folynak, de úgy tűnik, hogy a homoszexuálisan viselkedők zömére semmiképpen nem genetikai hajlamosító tényezők hatottak, hanem ezek gyakran csábítás, megrontás áldozatai, máskor meg csak korunk „próbáljunk ki mindent” divatát követő fölfogásuké. A rossz családi háttér is hajlamosító tényezőnek mutatkozott.
Ha egyelőre nem is zárhatjuk ki teljesen, hogy a homoszexuálisan viselkedő mintegy kétszázaléknyi népesség egy kis részénél talán lehetett genetikailag hajlamosító tényező, az teljesen valószínűtlen, hogy bármilyen biológiai tényező önmagában teljes mértékben determinálhassa az igen bonyolult emberi szexuális viselkedést, amelynek mind kialakulásában, mind működésében nagy szerepe van az egyént érő kulturális és pszichés hatásoknak. Tehát ha a homoszexuálisok egy részénél lehetett is talán hajlam, az minden valószínűség szerint gyakran (vagy mindig) valamilyen, az egyént érő negatív hatásra uralkodhatott el. Ha jobban ismernénk ennek az egésznek a hátterét, akkor szinte biztos, hogy – amennyiben egyáltalán van genetikailag hajlamosító tényező – az ilyen gyermekek megfelelő, gondos nevelésével, esetleg idejekorán kialakított megelőző terápiával nullára lehetne csökkenteni a homoszexuális beállítódás kialakulását még az ő esetükben is. Nagyjából ugyanaz mondható el a perverzióról is, azzal a különbséggel, hogy úgy tűnik, azt még csak meg sem kísérelte senki, hogy például a szadizmus vagy a pedofília génjét megtalálja, viszont a perverziónál is nagyon valószínűnek látszanak kiváltó okként az egyént érő különböző negatív szociális vagy pszichés hatások és egyéni döntések is.
Ugyanakkor sokan hajlamosak nemcsak a homoszexualitásnál, hanem a perverziónál is ezt a beállítódást és viselkedést genetikailag determinált tényezőnek és az egyén embersége részének tekinteni, amihez alapvető emberi joga van, bármilyen társadalmi korlátozástól mentesen. Valójában ezeket elsősorban nem mint beállítódásokat (még kevésbé mint identitásokat), hanem inkább mint viselkedéseket kell kezelni, ezáltal a másokra, a társadalomra tett hatásukat az előtérbe állítva.
Az irányultság szóhoz tapadó egyik hamis elképzelés tehát az, hogy ez az egyén emberségének természetes része, amihez emberi joga van. A másik kettő pedig, hogy ez a torz beállítódás megváltoztathatatlan és ártalmatlan dolog. Ilyen hamis elképzelések szerint senki nem vonzódik majd a saját neméhez, csakis genetikai hatásra, és ugyanúgy például senki nem kívánja majd a szexualitással összekapcsolni a kegyetlenkedés gondolatát, ha nincs rá hajlama. Tehát nem társadalmi hatásra alakul ki, nem is hat vissza a társadalomra egyik perverzió sem, így társadalmi veszélyessége sem lehet. Miután így áll a helyzet, nem is lehet, de fölösleges is korlátozni, kezelni vagy a megváltoztatására törekedni. Ez a három hamis kép élhetett a törvényjavaslat előkészítőinek fejében.
Valójában a homoszexualitás esetében bizonyított, hogy kialakulását társadalmi tényezők erősen befolyásolják, és az is, hogy az ilyen orientáció pszichoterápiával fokozatosan heteroszexuálissá alakítható. Nagyon valószínűnek és teljesen logikusnak tűnik, hogy a perverzióval is így van mindez (például a pedofilok terápiájával is próbálkoznak, némi sikerrel). Az ezzel ellentétes fölfogás tudományosan megalapozatlan, valószínűtlen és cseppet sem logikus, mégis tényekkel sziklaszilárdan megalapozott elméletként kezelik a mindent igazoló hajlamot.
A különböző perverziókkal kapcsolatban tehát irányultság, identitás, hajlam, kisebbség és diszkrimináció helyett a társadalomra veszélyes szexuális magatartások szükséges korlátozásáról kell beszélni. Különben már az első mondatnál elveszítjük a vitát. Célszerű főként a valószínűleg leginkább veszélyeztetett gyermekek és fiatalok életét, sorsát, az őket fenyegető veszélyt a középpontba állítani. Nem lenne helyes, ha „szexuális kisebbségek sajátos irányultságán alapuló diszkriminációjáról”, „alapvető emberi jogaik sérelméről” „előítéletekről” és „másságtiszteletről” szólna a párbeszéd, ezeket a kifejezéseket kerülni kell. Helyette a „családok, gyermekek, fiatalok védelméről”, „megrontásról”, „társadalmi veszélyességről” lenne indokolt beszélni, és a vitapartnert is ezekről beszéltetni. Vagyis a valóságról.
A szerző szociálpolitikus, demográfus
