A hálapénz gyakorlata és az orvosi eskü

Seszták Ágnes a Magyar Nemzet január 5-i számában az orvosok közalkalmazotti státusának megszüntetésére és szellemi szabadfoglalkozású kategóriába sorolására vonatkozó Mikola-féle egészségügyi törvényre utalva azt kéri: „Erre adjon nekem választ valaki, hogy az orvosok tiltakozása a megalázó hálapénz ellen miért nem szüntethető meg ennek az igazán európai megoldásnak a mentén?”
Megkísérlem. Egész röviden: mert a hálapénznek semmi köze nincs az orvosok közalkalmazotti státusához.
Az egészségügyi közszolgáltatások nyújtásáról, valamint az orvosi tevékenység végzésének a formáiról szóló T/5047. sz., 2001 szeptemberében benyújtott törvényjavaslat részben az egészségügy privatizációjára, részben az orvosok jogállására vonatkozott. A javaslat 18. paragrafusa szerint az orvosi tevékenység alkalmazott orvosként, szabadfoglalkozású orvosként, valamint vállalkozó orvosként látható el. A szabadfoglalkozású orvos fogalma lényegében azonos a vállalkozó orvos fogalmával: „tevékenységét szakmailag önállóan, saját felelősségére végzi”, szerepel a nyilvántartásban, és szakvizsgával rendelkezik (20. §).
A törvényjavaslat szerint a szabadfoglalkozású orvos az egészségügyi szolgáltatóval kötött megbízási szerződés értelmében szerződő fél, aki az egészségügyi szolgáltatónak okozott kárért felelős, de a betegnek okozott kárért az intézmény felel. Egy ilyen megbízási szerződés legfeljebb a járóbeteg-szakellátás területén képzelhető el, mert egy kórházban feltétlenül szükség van a felelősséggel párhuzamos hierarchiára. Nem képzelhető el, hogy bármilyen kórházi osztályon egy szabadfoglalkozású orvos az osztályvezető főorvostól függetlenül, saját felelősségére tevékenykedjen.
A törvényjavaslat az önálló tevékenységet csupán a szakvizsga tényéhez köti, szakmai gyakorlati idő megszabása nélkül, pedig egy frissen vizsgázott szakorvos az önálló betegellátó munkára alkalmatlan. Számtalan példával bizonyítható, hogy elegendő tapasztalat hiányában, megfelelő kontroll nélkül milyen súlyos hibák, mulasztások fordulnak elő.
Bár a törvényjavaslat előírta, hogy az orvosi tevékenység ellátásáról szóló szerződést írásba kell foglalni, és előírta a szabadfoglalkozású orvos és az intézmény vezetése, valamint más egészségügyi dolgozók közötti munkakapcsolat (utasítási jog, együttműködési kötelezettség stb.) szabályozásának szükségességét, felvethető a kérdés: ha a szerződés mégis beiktatja a szabadfoglalkozású orvost a hierarchiába, akkor miért nem alkalmazott?
Miként képzelhető el, hogy egy alkalmazotti minőségben dolgozó, nagy tapasztalatú osztályvezető főorvos, aki a teljes felelősség letéteményese, hozzájáruljon ahhoz, hogy tapasztalatlanabb, vállalkozó, szabadfoglalkozású beosztottja „tevékenységét szakmailag önállóan, saját felelősségére” végezze? Hogyan vállalhatná egy kórházi osztályvezető főorvos a felelősséget az osztály betegeiért, ha a „szabadfoglalkozású” orvos a főorvostól függetlenül tevékenykedik? Ha pedig nem független, akkor miért szabadfoglalkozású? Milyen alapon lehetne eldönteni, hogy egy adott osztályon, részlegben ki lesz alkalmazott és ki lesz szabadfoglalkozású?
Németországban a manuális szakmák területén az a gyakorlat, hogy az önálló praxissal rendelkező szakorvosok bemehetnek egy fekvőbeteg-intézménybe betegüket megoperálni, vagy szülést vezetni, ha a betegtől erre megbízást kapnak. Az önálló praxis nyitásának azonban rendkívül komoly (pl. a gyakorlati időre vonatkozó) szakmai feltételei vannak, és ezt a tevékenységüket mint vendégorvosok látják el. A kórházi tartózkodás során azonban a betegért az intézmény főorvosa felel. Belgyógyászati és egyéb, nem manuális szakmák esetében az önálló praxissal rendelkező szakorvosok csak beutalhatják a kórházba, klinikára a betegüket, és ezt követően a kezelésben aktívan már nem vehetnek részt. Egyetlen kórházban sincsenek azonban önállóan, saját felelősségre tevékenykedő, szabadfoglalkozású orvosok.
Az egészségügyi rendszerváltás, az egymást követő reformelképzelések alapvető hibája végig az volt, hogy a külföldi példát részlegesen és hibásan másolták le, mint ebben az esetben is.
A 2002-es választási kampány egészségügyi programjainak tanulmányozása mindenki számára hasznos volna, aki bármilyen szinten az egészségüggyel kíván foglalkozni. Az interneten ezek a programok elérhetők voltak. Az SZDSZ programja 30 oldalon ismertette a magyar egészségügy szétzilálásának, tönkretételének a tervét. Ebben kiemelten fontos szerep jutott a kórházak privatizációjának és az orvosok jogállásának. A program legfontosabb mondanivalója az volt, hogy csökkenteni kell a fekvőbeteg-ellátás részarányát, be kell zárni a hatékonnyá nem tehető kórházakat, ennek pedig a feltétele: „az orvosok kimozdítása a kórházakból”. A program szerint első lépésként deklarálni kell, hogy az orvos nem közalkalmazott, „mert az orvosok közalkalmazotti besorolása nem ösztönöz racionális létszámgazdálkodásra”. Nem meglepő?
A fekvőbeteg-ellátás katonai fegyelmet, folyamatos ellenőrzést követel. A magyar egészségügy súlyos színvonalromlása, a műhibák gyakorisága azonban nem az orvosok közalkalmazotti státusával, hanem az elhibázott finanszírozási rendszerrel és az ellenőrzés hiányával függ össze. A magyar egészségügyi rendszer hibáinak tehát nem az oka, hanem a következménye az erkölcstelen orvos és a megvesztegető beteg. Csak a finanszírozási rendszer korrekciója és a finanszírozástól független, az ellátás minden szintjére kiterjedő ellenőrzés állíthatná helyre az orvostársadalom etikai tekintélyét és a betegellátás minőségét.
Az orvosi tevékenység minőségét garantáló szabályozás nélkül nincs színvonalas és nincs hibátlan betegellátás. A szakmai ellenőrzésnek egyaránt ki kellene terjednie a mulasztások, a szakszerűtlenségek, a műhibák, a diagnosztikus és a terápiás polypragmasia felfedésére, de ez nem elég, a szakmai hibák szankcionálására is szükség van. A szankcionált ellenőrzés határt szab a közvetlen anyagi érdekeltség megnyilvánulásának, és megvonja a szakmai felkészültségnek megfelelő működésbeli határokat. Ha valaki mulasztást vagy szakmai hibát követ el, annak súlyos következményeivel kell számolnia. A szankció lehetősége növeli a szakmai felelősséget, és ezáltal emeli a szakmai színvonalat. Ha a szakmai hibákat és mulasztásokat szankcionálnák, azok a jelenleginek a töredékére csökkennének. A felelősségre vonás gyakorlatának helyreállítására szakmai és etikai szempontból egyaránt szükség volna.
A hálapénz elterjedése a szocializmus vívmánya volt, a rendszer az orvosok bérezését részben a lakosságra hárította. Az orvosok fizetése évtizedek óta messze elmarad az oktatási időhöz, a szakma által megkövetelt folyamatos továbbképzéshez, a szakmai munkával járó rendkívüli megterheléshez, felelősséghez és a folyamatos készenléthez viszonyítva, de elmarad a szakma korábbi társadalmi presztízséhez képest is. A beteg részéről a paraszolvenciának több motivációja van: lehet természetes honorárium, lehet a jobb körülmények, jobb bánásmód, különleges körülmények megvásárlásának az eszköze, lehet megvesztegetés, lehet státusszimbólum, és lehet valóban a hála kifejezője. Az kétségtelen, hogy ezzel sajnálatosan sokan visszaélnek, és kikényszerítik a hálapénzt, de általánosítani, az egész orvostársadalmat egységesen elítélni teljességgel megalapozatlan és igazságtalan.
Hogy még mindig nem roppant össze, s még mindig létezik betegellátás, annak két oka van: az egyik a paraszolvencia, a másik az orvosi eskü, az egészségügyi társadalom áldozatvállalása. Ahol az orvosok lemondanak a paraszolvencia egy részéről az asszisztensnők, műtősnők, ápolónők, takarítónők részére, ott a személyzetet meg tudják tartani, ahol az emberi önzés gátolja a felismerést, onnan a középkáderek elvándorolnak. Honnan tudhatja bárki is, hogy a halapenz.hu weboldalon megjelenő összegek, ha valósak is, milyen arányban, kihez kerülnek?
A paraszolvencia részben a betegellátás hajtóereje, ugyanakkor torzítója is. A paraszolvencia legfőbb hibája, hogy a megelőzésben kevéssé teszi érdekeltté az orvost. Kínában a mandarinok addig fizették az orvost, amíg egészségesek voltak, ha megbetegedtek, azonnal megszűnt az orvos jövedelme.
Seszták Ágnes vajon alapot kívánt szolgáltatni Kökény Mihály számára, aki az APEH elnökét az orvosok adóbevallásának szigorúbb ellenőrzésére szólította fel, és a legfőbb ügyészhez fordult, bűncselekménynek minősül-e az előre kért hálapénz?

A szerző az orvostudomány kandidátusa