Tavaly júliusban tette közzé az Oktatási Minisztérium (OM) honlapján A magyar felsőoktatás modernizációját, az európai felsőoktatási térséghez történő csatlakozását célzó felsőoktatás-fejlesztési koncepciója címet viselő szakmai vitaanyagot. Az terv nem kis tiltakozást váltott ki, e lap hasábjain magam is részletesen írtam róla. Az OM a kritikákat elintézte egy vállrándítással: ez csak egy szakértői csoport anyaga. Ám a baljós árnyak mára valósággá váltak. Az OM honlapján olvasható a szakmai vitaanyag hatodik (!) verziója. A lényeget tekintve nem változott. Időközben született egy előterjesztés a kormány részére, amely a 2002 júliusában megjelent anyagból hosszú eszmefuttatásokat és javaslatokat tartalmaz. Kíváncsi lennék, vajon olvasta-e bárki is a kormány tagjai közül ezt a – gondolom – most már nem csupán szakértői anyagot, amely a magyar felsőoktatás spontán privatizációjának a terve.
Úgy tűnik, a magyar felsőoktatás a soron következő, amely áldozatul esik Medgyessy Péter kormánya azon elhatározásának, hogy a magyar népet megfosztja minden tulajdonától, amelytől a pénzügyminisztersége alatt elkezdett, spontán privatizációnak eufemizált rablás és a Horn-kormány még nem fosztotta meg. Eladják kórházainkat, s egy minapi bejelentés szerint lényegében az összes magyarországi kastélyt, amelyeket 1945 után tulajdonosaiktól elvettek, és hagytak tönkremenni. Vajon mi mindent kell még kiárusítaniuk a hatalomért? A fent említett kormány-előterjesztés egyetemeink privatizációját készíti elő. Azon egyetemeinkét, amelyeket a trianoni diktátummal megcsonkított Magyarország emberfeletti erőfeszítésekkel hozott vissza új határai mögé, amelyek gazdasági erőnk, magyar kultúránk letéteményesei.
A terv rafinált, mert a kormány-előterjesztés a magyar felsőoktatás mind a magyar, mind az európai hagyományoktól idegen átalakítását, valójában a felsőoktatási intézmények sajátos privatizációját az európai felsőoktatási térséghez történő csatlakozás, gyakran használt kifejezéssel a bolognai folyamat részének és következményének tünteti fel, amihez pedig semmi köze. Ilyen erővel valamelyik ENSZ-határozatra is hivatkozhatnának.
A magyar közvélemény nem szolgáltathatja ki a felsőoktatás szellemi elitjét az önmagukat kompetensnek minősítő felsőoktatási menedzsereknek. Nem engedhetjük megvalósulni a magyar felsőoktatás privatizációjának tervét. Ezzel a tervvel ugyanis – ha megvalósul – a szabad demokrata oktatásirányítás véglegesen és visszafordíthatatlanul tönkreteszi a magyar felsőoktatást.
A kormány-előterjesztés új felsőoktatási törvény előkészítésére ad felhatalmazást az oktatási miniszternek, és a magyar felsőoktatásban négy reformpontot nevez meg. Az akadémiai reformnak nevezett elképzelés a képzésnek a bolognai nyilatkozatban vállalt, az európai felsőoktatási térség kialakításával összhangban lévő átalakítását fogalmazza meg. Az elképzelésben sok vitatható részlet van, ám ez javítható. A képzési területek, képzési ágak és szakok szerinti kategorizálást és a felvételi átalakításának tervét az elsőtől az ötödik (!) verzióig végigkövetve azt állapíthatjuk meg, hogy az egész sok hűhó semmiért. Mert a jelenlegi javaslat szerint a felvétel továbbra is szakokra történik (nagyon helyesen), kivéve a romanisztika képzési ágat, ahol a felvételkor nem kell eldönteni, hogy a hallgató francia vagy román szakra jelentkezik. Ez, felteszem, csak addig lesz így, amíg egy francia professzor nem szól, hogy ez szamárság, és – becslésem szerint a tizedik verzióban – visszaáll a szakokra történő felvétel természetes rendje. A finanszírozási reform című rész a finanszírozás lényegében közmegegyezésnek örvendő átalakítását vázolja. Az állami irányítás reformja című rész ártalmatlan általánosságokat tartalmaz, kivéve, ahol megismétli az intézményi irányítás reformja című fejezet elfogadhatatlan ötletét.
Ez a fejezet ugyanis, a felsőoktatási intézmények évszázados hagyományait megtörve, a következő vezetési struktúrát javasolja: a felsőoktatási intézmények élére – az állami vállalatok mintájára – igazgatótanácsot (it) neveznek ki. Az it tagjainak felét az oktatási miniszter nevezi ki, másik felét az intézmény szenátusa választja öt évre. A páratlan számú tagokból álló it egy további tagját (az elnökét?!) a miniszter és a szenátus együtt választja ki. Az anyagban pontosan meg nem nevezett stratégiai döntések az it hatáskörébe kerülnek.
Érdemes néhány – az intézményirányítás reformját felvillantó – részletet idézni a kormány számára készült előterjesztésből: „A duális képzési rendszerről a lépcsős modellre való áttérés a rendszer újratervezését jelenti. Ez önmagában is olyan feladat, amely a jelenleginél lényegesen professzionálisabb vezetést kíván. Ez a feladat nem oldható meg alulról választott, jó szándékú, de nem minden esetben kellő irányítási tapasztalattal és korszerű ismeretekkel rendelkező vezetőkkel” – teszi nyilvánvalóvá az anyag, hogy mit gondol a magyar egyetemek rektorairól és gazdasági főigazgatóiról. Majd folytatja: „A modernizációból fakadó feladatok ellátása, az elkerülhetetlen strukturális változtatások megvalósítása hosszabb távú kitekintést, stratégiai gondolkodást, rendszerszemléletű megközelítést kíván.” (Vajon mit ért ez alatt?)
Az előterjesztés azt állítja, hogy külföldi egyetemek esetében kettéválik a tanulmányi, oktatási és tudományos ügyek és a stratégiai jellegű kérdések kezelése, ezért a javaslat szerint: „Az intézményi irányítás új módjánál a csoportos vezetés paradigmája érvényesül.” (Sic!) A koncepció olyan vezetési modellt irányoz elő a költségvetési intézményekként működő, illetve továbbműködő felsőoktatási intézmények számára, amelyben (szorosan kooperálva persze egymással) lényegében kettéválna az akadémiai és gazdálkodási (menedzsment-) tevékenység. Az akadémiai tevékenység felügyeletét a szenátus, a menedzsmenttevékenység felügyeletét az igazgatótanács látja el. Ezt a struktúrát a stratégiai törvénynek minden költségvetési intézmény számára kötelezően el kell rendelnie.
„A rektor jogállását illetően hosszú távon kívánatos lenne annak az elvnek az érvényesítése, hogy a rektor ne tudós kompetenciákkal váljon rektorrá, s akár csak azon az áron vállalhatja el tisztét, hogy ezek gyakorlásának jogáról lemond, illetve az it engedélyével csak kivételesen láthat el ilyen tevékenységeket.” Vajon hogy mond le valaki tudós kompetenciáiról?
„A másik nagy horderejű kérdés az intézmények státusának megváltoztathatósága, vagyis nem költségvetési szervvé alakulásuk lehetővé tétele. Ez nem jelent okvetlenül tulajdonosváltást, hanem lényegében a fenntartói jogok átruházását.”
„A fenntartói jog átadása a következők szerint történne: az állam nevében az oktatási miniszter gyakorolja a fenntartói irányítói jogköröket, ennek érdekében létrehozza az Állami Felsőoktatási Vagyonkezelői Igazgatóságot az alábbiak szerint. Az igazgatóság kapná meg az intézmények által használt állami vagyon vagyonkezelői jogát, és döntene minden olyan vagyonkezeléssel kapcsolatos kérdésben, amelyben az oktatási miniszteré a döntési jog.” Átalakuláskor tehát a jelenleg állami fenntartású felsőoktatási intézmények fenntartói jogát az igazgatóság átadja a saját maga által alapított közhasznú társaságnak (kht.); az igazgatóság a kht.-val vagyonkezelői szerződést köt az intézmény által használt vagyonra.
Az anyag szerint „Egyértelművé kell tenni, hogy a fenntartó nem azonos a felsőoktatási intézménnyel. A fenntartó az intézmény zavartalan működéséért, vagyonkezelésért felel, azt végzi, azonban a szakmai felelősség, a szakmai tevékenység ellátásának kötelezettsége a felsőoktatási intézményé.” A fenntartó és a felsőoktatási intézmény kapcsolatában a következő „elveket” javasolja az előterjesztés. A fenntartó (tehát a kht.) határozná meg a felsőoktatási intézmény költségvetését, az övé az intézmény által használt vagyon feletti rendelkezési jog. Az intézmény azonban a részére megállapított költségvetési keretek között önállóan gazdálkodik. Gazdálkodásának technikai lebonyolítására felkérheti a fenntartót, de ez nem jelentene többet, mint az intézmény vezetője/vezetése által meghozott döntések adminisztratív végrehajtását (pl. bérszámfejtés, eszközbeszerzés stb.). Az intézményfenntartó kht. főbb jellemzői: vezetője az ügyvezető (vezérigazgató) menedzser-igazgató, aki az igazgatótanács irányításával végzi tevékenységét. Az it funkciói a stratégiai tervezés, költségvetési tervezés, erőforrások allokációs elveinek kidolgozása. A kht. keretében valósulna meg a vállalkozási tevékenység végzése és bonyolítása. A kht. képes saját vagyon szerzésére, pénzpiaci tranzakciókra (jelzálog, hitel, társulás). Eldöntendő még, hogy az oktatók privát vállalkozásai hogyan viszonyuljanak a kht.-fenntartóhoz.
„A kht. mint fenntartó mellett működik a felsőoktatási intézmény, megtartva akadémiai és képzési autonómiáját. E viszonyban nincs alá-fölérendeltség, hanem az akadémiai döntések és a gazdálkodás által megteremtendő megvalósítási feltételekkel kapcsolatos döntések az it által elfogadott stratégia keretei között, egyeztetési eljárásban, konszenzusos alapon jönnek létre.”
„Az átalakuláskor a már intézményben dolgozók közalkalmazotti státusa megszűnik, de az átalakulásról rendelkező jogszabályban munkajogi státusukat a közalkalmazottakat védő intézkedések megtételével kell rendezni, sőt e garanciák alapjait a törvény is előírja.”
A koncepció még kissé zavaros, de a fenti idézetekből már jól kivehető a fő szándék. Az OM meg akar szabadulni az állami felsőoktatási intézmények fenntartói felelősségétől, ezért létrehozza az Állami Felsőoktatási Vagyonkezelési Igazgatóságot, ahol lehet még néhány nagy fizetésű állás a baráti körnek, s a kormányváltásig szabadon garázdálkodhatnak az állami vagyon újabb szeletével. Az ÁFVI-nek ugyanis csak az a feladata, hogy a feladatot továbbadja, létrehozza az egyes felsőoktatási intézmények fenntartó kht.-jét. Újabb zsíros állások a baráti körnek, újabb vagyonmanipulációs lehetőség! Itt ugyan már megbicsaklik a logika, mert ha a kht.-k fenntartói az intézménynek, akkor aligha lehetnek mellérendelt viszonyban. Az anyag más részletéből világosan látszik, hogy alárendelt viszonyban vannak.
A fenti idézetekből a következő terv körvonalazódik: a 2006-os választásokat megelőzően az oktatási miniszter barátait még beültetheti az ÁFVI-be, azok barátaikat a felsőoktatási intézményeket fenntartó kht.-kba. Az új kormánynak beletelik némi időbe, ha rendet akar teremteni az okozott káoszban, s hátha nem is tesz majd erre kísérletet, hátha neki is lesznek káderei, akik közül néhányan pályáznának e jól fizető AFVI- vagy kht.-pozícióra. Ki tudhatja? Számomra a terv mindenesetre ördögi.
Az is világos, hogy a kidolgozókat nem Bologna érdekli, de nem is a felsőoktatás tartalmi kérdései, a versenyképesség, uram bocsá a nemzeti elkötelezettség vagy az akadémiai értékek. Egyetlen dolog lebeg a szemük előtt: rátenni a kezüket Magyarország egyik legnagyobb és legjelentősebb köztulajdonban lévő értékére.
Vajon tisztában van-e a közvélemény és az egyetemi polgárság azzal, hogy ha a terv megvalósul, akkor az ÁFVI, az intézményfenntartó kht.-k és az it-k – amelyeknek tagjai nem feltétlenül egyetemi végzettséggel rendelkező, az egyetemről mint oktatási-nevelési, tudományos és művelődési intézményről mit sem tudó, lényegében a miniszter szűk köréből kikerülő személyek – a következő kérdésekben döntenek majd: szabadon rendelkezhetnek az intézményi vagyonnal, megválasztják a rektort és a rektorhelyetteseket, döntenek a fejlesztési tervről, a költségvetésről, a szervezeti felépítésről, karok, tanszékek létesítéséről stb.?
Megítélésem szerint ezen koncepció hátterében olyan, az egyetemi és tudományos világban semmire se jutott emberek állnak, akik magukat megfelelő felsőoktatási referenciákkal rendelkező menedzsereknek tartják, és úgy gondolják, hogy jól jönne nekik valamelyik fenti pozíció, s a hátralévőnek gondolt két és fél évben szabadon garázdálkodhatnak az állami vagyonnal.
A magyar felsőoktatásnak már eddig is sok kára származott abból, hogy önbizalom-túltengésben szenvedő, felsőoktatási gyakorlattal nem rendelkező, az oktatás, a nevelés, a tudomány és a kultúra kérdéseiben járatlan, az egyetemek működésének számos vonatkozását nem értő menedzserek munkálkodtak olyan pozíciókban, amelyekben semmi keresnivalójuk nem lenne egyik európai országban sem.
A szerző az Orbán-kormány volt oktatási minisztere
