Az új szlovák földtörvény margójára

Idén január elsejétől újabb kihívással találja szemben magát az egyre fogyatkozó felvidéki magyarság. Életbe lépett ugyanis egy új, immáron sokadik földreformtörvény, amely – 80 év számos tökéletlen kísérlete után – végleges jogi keretek közé kívánja helyezni a kusza szlovákiai földviszonyokat. Mivel a földtulajdon elvesztésében – köztudottan – óriási asszimilációs erő rejlik, előrebocsátható, hogy a törvény igazi vesztese ismét a felvidéki magyarság lesz. De előbb az előzményekről.
A rendszerváltás idején egy komoly problémával találta magát szemben a szlovák politika. A kommunista kolhozosítás során alapított termelőszövetkezetekről lassan kezdett kiderülni, hogy működésképtelenek, és maga a demokratikus társadalmi rendszer is megkövetelte volna az egykor államosított földterületek visszaszolgáltatását eredeti tulajdonosaiknak. Az igazi problémát azonban az jelentette, hogy a visszajuttatandó földek az 1945-től 1948-ig tartó időszak előtt – amikor a benesi kobzások folytak – főleg magyaroké voltak, akiknek nagy része – ellentétben a németekkel – Csehszlovákiában maradt, s ma is szlovák állampolgár. A nacionalista szlovák politika igyekezete a rendszerváltás óta arra irányul, hogy a szlovákiai magyar földtulajdonosok ne kapják vissza kisajátított birtokaikat.
A rendszerváltást követő – 1993. december 31-ig hatályos – kárpótlási törvény (229/1991) olyan földterületekre vonatkozott, melyeket 1948 – vagyis a kommunista hatalomátvétel – után államosítottak. Jóllehet, a többször módosított jogszabályhoz később csatoltak egy olyan kitételt, miszerint a jogorvoslatokat illetően bizonyos esetekben 1948-nál régebbre is vissza lehet menni, a jogi zűrzavar nem tette lehetővé a kritikus 1945– 1948-as időszakban történt jogsértések egyértelmű jóvátételét.
Amikor a szlovák (baloldali) nacionalisták Meciar vezetésével, 1995-ben – a rasszista nyelvtörvénnyel és a napjainkban Magna Chartaként tisztelt Meciar–Horn-alapszerződéssel egyidejűleg – újabb földtörvényt (180/1995) fogadtak el, bevezették a nevesítetlen földek fogalmát. Semmisnek tekintették az eredeti (1965-ig működő) birtoklaprendszert, s csak az 1965 óta érvényben lévő, a kommunisták által kreált tulajdonlaprendszert fogadták el hivatalosként. Mindazokat a földeket pedig, melyek a tulajdonlaprendszerben nem szerepelnek, nevesítetlennek, azaz ismeretlen tulajdonúnak tekintették.
Meciaréknak minderre persze jó okuk volt: létezett és létezik még ugyanis Szlovákiában mintegy 700 ezer hektárnyi szántó, rét, legelő, erdő, melyet – hihetetlen szerencse folytán – se Benes, se a kommunisták nem államosítottak, s melyet – mivel nem tudtak róla – az 1965-től érvényes tulajdonlaprendszerbe sem vezettek át. És Meciarék természetesen azt is jól tudták, hogy az egyes nevesítetlen parcellák eredeti tulajdonosai túlnyomórészt magyarok.
A legújabb, 2004. január elsejétől hatályos szlovák földtörvény egyik célja, hogy az említett nevesítetlen földek jogi helyzetét rendezze. Csakhogy a jogszabály olyan – a magyar diszkriminációellenes törvényhez hasonló – mechanizmussal működik, melynek értelmében a tulajdonosnak kell igazolni, hogy a föld valóban az övé. Amihez az 1965-ig érvényben lévő birtoklap nem elég. Aki pedig akár tájékozatlansága, akár járatlansága vagy bármi más okból kifolyólag nem tudja bizonyítani és megerősíteni tulajdonjogát, annak birtoka az államra, majd a helyi önkormányzatra száll. S mivel jelen jogszabály életbe léptetése demokratikus keretek közt folyik, a kialakuló tulajdonosi jogviszonyok véglegesek lesznek.
A tulajdonosok a legtöbb esetben idős, a paragrafusok közt csak botorkáló emberek. Akik, noha generációk óta művelik földjeiket, annak értékével, jogi státusával sokszor nincsenek tisztában. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a kommunizmus alatt az örökösödési eljárásokat sokszor le sem folytatták, s hogy ma azok hiánya tovább bonyolítja az amúgy is rendkívül szövevényes jogi folyamatokat, egészen tragikus látomás sejlik fel előttünk.
Márpedig éppen ideje volna felismernünk: nem elég öklöt rázva hőbörögni Trianon igazságtalansága miatt, s közben ölbe tett kézzel ülni, amikor a magyarigazolványokról az orrunk előtt veszik le a Szent Koronát. A menthetőt igenis menteni kell. S ma komoly esély van rá, hogy Benes még holtában is kobozni fogja a magyar tulajdonú földeket.

A szerző egyetemi hallgató