Bűn és bűnhődés orosz módra

Mondják, csúf és nyirkos, sötét hajnal volt, még október végén, midőn a belbiztonságiak berontottak Oroszország egyik, ha nem „a” leggazdagabb emberének magánrepülőjére, letartóztatták, és bilincsben elhurcolták. A tömlöcbe. A vád: adócsalás, hűtlen kezelés, csalás, okirat-hamisítás, miegymás. Mihail Hodorkovszkij olajbáró, a Jukosz olajtársaság elnöke – mert hiszen róla van szó – azóta is börtönben ül, ott adta le voksát is (vajon kire?), és úgy fest, hogy immár végérvényesen elveszítette a csatát a hatalomért. Ami önmagában még nem volna baj. A kínos az, hogy Putyin elnök részben éppen neki is köszönheti ezt a mostani, földcsuszamlásos győzelmet.

A KGB visszavág

Visszatekintve, ma már egyértelmű és világos, hogy a posztszovjet Oroszország igazi átalakulása 1993-ban kezdődött – s nem 2003-ban. S akinek jótékonyan feledékeny a memóriája, annak idéztessék csak meg ama bizonyos ’93-as esztendő: Borisz Jelcin az elnök, aki tankokat nyomat a parlamenthez, majd kisvártatva rájön, hogy a körülötte lévő, megválasztott politikusok nem alkalmasak arra, hogy irányítsák Oroszországot. Maga köré vesz Guszinszkijokat és Berezovszkijokat, s engedi, hogy az egykori káderek és komszomolaktivisták zsákkal vigyék haza az állam pénzét, s ők legyenek az eredeti tőkefelhalmozás első hősei, akiknél csak az első millió összegyűjtése a nehéz, mert a többinél, ugyebár, már senki sem mer kérdéseket feltenni… (Ismerős a helyzet, nemde?) A Jelcin körüli klán egyre gazdagszik és egyre befolyásosabb. Közben pedig a derekasan vodkázó elnök úgy dönt, hogy a választott politikusok helyett egy úgymond megbízhatóbb támogatóhoz fordul. Ez pedig ama szervezet, melyet korábban KGB néven ismert a nagyvilág…
Akkoriban (mármint Jelcin idejében) Oroszország titkosszolgálata meglehetősen szétzilált volt – legalábbis korábbi önmagához képest –, emberei pedig tanácstalanul bócorogtak, új munkalehetőségek után kajtatva az éppen születő őrző-védő szolgálatoknál (amelyek tulajdonképpen újgazdagok magánhadseregei), vagy elszegődve a szervezett bűnözés munkaadóihoz. De néhányan azért még megmaradtak a szolgálat berkeiben – és Jelcin rájuk talált. S az elkövetkezendő bő fél évtizedben ezek a titkosszolgálatiak szép lassan ismét kiépítették hatalmi bázisukat. Ismét engedélyük volt a levelek ellenőrzésére, a postai csomagok felnyitására, a telefonlehallgatásokra és még sok egyébre. S mivel haladnak az idők, fejlődnek az eszközök és a módszerek: immár kiterjedt a figyelem az internetre is. Emberjogi aktivisták és környezetvédelmi mozgalmak ismerked(het)tek meg az újra megszerveződött titkosszolgálattal. Közben hatalomra került egyik emberük, a KGB volt tisztje, Vlagyimir Putyin is.
Amikor 2000-ben Putyin lett az elnök, a Hálózat revánsa (mármint a volt KGB hálózatának visszavágása) már javában megkezdődött. Sajtóügyek, féken tartott – ámbátor lusta és fantáziátlan – ellenzék a parlamentben, meggyilkolt újságírók és politikusok, undorító háború Csecsenföldön, civilek tízezreinek meggyilkolásával, egész falvak elpusztításával és – csönddel. Hallgatott mindenki. Az úgynevezett Nyugat is. Mindezen dolgok orosz belügynek számítottak-számítanak.
Ez a Nyugat mintha nem vette volna észre – vagy nem akarta észrevenni? –, hogy orosz földön semmi sem változik. Clinton elnök és kormányzata folyvást demokratának és kapitalistának nevezte és dicsérte az orosz elnököt, akkor is, amikor pedig már jócskán látszott, hogy nem így van. Bush elnök pedig a minap Putyinról beszélt kedvezően. Ez az ország békében él a határain belül és a szomszédaival, s ebben az országban demokrácia, szabadság és jogállam van – ilyesmiket mondott a jelenlegi amerikai elnök Oroszországról. (Jó, jó, Palmerston óta tudjuk, hogy az országoknak csakis érdekeik vannak, s nem barátaik vagy ellenségeik, de hát akkor is…)

Együttműködés az új elittel

Aztán letartóztatták az egykori komszomoltitkárt, a mai olajbárót. Erre már fölfigyelt a világ, vagy legalábbis egy része. Hogyisne. Hodorkovszkij ugyanis Kissingerrel és Cheneyvel, Amerika volt külügyminiszterével és jelenlegi alelnökével parolázott, dollármilliárdjai – ha rokonszenvessé nem is, de – elfogadottá tették őt. Egy-két évvel ezelőtt például a Newsweek című amerikai hetilap tekintélyes terjedelmű riportot közölt Hodorkovszkijról és a többi, úgynevezett oligarcháról. Igen, igen, hümmögtek az amerikai újságírók, ez a fiatal orosz csapat talán nem tisztán és talán nem munkával jutott a vagyonhoz s nyomában a befolyáshoz, de mit lehet tenni, meg egyáltalán, mi közünk van hozzá, most majd ők megalkotják az új törvényeket a gazdasági folyamatok átláthatóságáról, s ezután már rend, normálisan működő gazdaság és demokrácia lesz Oroszországban. Nekünk tehát ezzel az új elittel kell együttműködnünk – íratott le a konklúzió. És közben fütyültek rá, hogy ezek az oligarchák, köztük Hodorkovszkij, úgy szerezték mérhetetlen vagyonukat, hogy közben csalással kifosztották az orosz államot.
Csakhogy Oroszországban korántsem fütyültek erre az emberek. Sőt. Az istenadta nép igazságérzete ágaskodott. Jogosan. A volt pártkáderek nem tisztességes, nem etikus úton történt meggazdagodása irritálta-irritálja az oroszokat (őket is), s örvendenek, ha végre igazságot szolgáltatni vélnek. Nem érdekli őket, hogy ez az igazságtétel hogyan, milyen eszközökkel történik. Ez megérthető, s valljuk be, van is igazuk… A posztkommunista káoszban seftelve birodalmát kiépítő Hodorkovszkij korántsem oly fehér, mint a szibériai hó. Az oroszok túlnyomó többsége számára ő egyszerűen a korrupció szimbóluma.

Széthordták a közvagyont

Hodorkovszkijjal és kollégáival az a bökkenő, hogy féktelenek és mohók (voltak). Talán nem is annyira a gazdagságuk ténye sérti az embereket, hanem az, ahogyan ezt a gazdagságot összegyűjtötték. A közös vagyont hordták szét. Nem a nemzetet gyarapították, hanem saját bukszájukat. Pénzükkel nem a nemzet ügyeiért tevékenykedtek, hanem saját bulijaikat csinálták. És a bűnös seftelés most elnyeri büntetését, a bűnös bűnhődik – mondhatják az oroszok. Valószínűleg mondják is; erre utalnak a választási eredmények. Az például, hogy a jelcini privatizációt levezénylő – nemegyszer reformközgazdászoknak feltüntetett – Csubajszék, Nyemcovék (és pártjuk) be sem kerültek a parlamentbe. És bizony Putyin elsöprő arányú győzelme is részben ezzel magyarázható. Az emberek, különösen káosz idején, szeretik a kemény kéz és a rend politikáját…
Az elnök ugyanis népszerű, s népszerűségéhez jócskán hozzájárul az oligarchákkal történő – az emberek jó része szemében igazságtételként értékelt – leszámolás is. Ha kell, csúf akciókkal, ha kell, fegyveres különítményekkel. Putyin elnöknek ugyanakkor ez az egész kázus kiváló alkalom volt hatalma megszilárdítására, s ő – a maga szempontjából okosan – élt is vele. Ez a két légy egy csapásra tanmeséje. Hodorkovszkijt orosz földön nem sokan sajnálják, az elnök népszerű, külföldön pedig nemigen mukkannak. Egyáltalán nem indult meg a tőke menekülése Oroszországból, egyáltalán nem riadtak vissza a befektetők, egyáltalán nem uralkodott el bizonytalanság és instabilitás. Meglehet, születnek az orosz elnökről cikkek, amelyekben autoritáriusnak mondják őt, meglehet, némely értelmiségiek szerint kevéssé demokrata, ám Putyinnak inkább udvarol az úgynevezett Nyugat s benne Amerika is. (Bush elnök vagy például nemzetbiztonsági tanácsadója, Condoleezza Rice, a Hodorkovszkij-ügyet nem is kommentálta nyilvánosan, sőt, az amerikaiak változatlanul készségüket jelezték például a murmanszki kikötő kiépítésében.)
Ezenközben a most szabad kezet kapott Putyin elnök alakítgatja a maga afféle irányított demokráciáját (a kifejezést az elnököt támogató Egységes Oroszország nevű blokk egyik politikai tanácsadója, Nyikonov használja a putyini politika jellemzésére). Meglehet, hogy ez autoritárius rendszer lesz, nem a nyugat-európai értelemben vett demokráciával, meglehet, ez az orosz hagyományoknak megfelelő, birodalmi politikát hoz majd. Végül is, Putyinnal mintha az egykori Hálózat és emberei vettek volna revánsot, nem?
De hát ki is tette lehetővé, hogy ez így alakuljon? S valóban rossz az oroszoknak, hogy ez így alakul?
Egyébiránt business as usual, azaz minden megy a maga útján, abszolút normális kerékvágásban. Legfeljebb tudomásul vétetik: bűnnel bűnhődés járhat… Ami, valljuk be, dicséretes, alkalmasint utánozható is lehet(ne) a többi posztkommunista országban is…

A szerző külpolitikai szakértő