Horthysták, kádáristák és politikai haszonlesők

Liberális közíróktól alkalmanként leírattak olyan elemzések is, amelyekben ezt az országot a „két múlt” szomorú következményeként tekintik (még szerencse, hogy ők itt vannak nekünk), s a két múltat – csaknem egyenlősítve – megvetik. Most tekintsünk el attól, hogy az úgynevezett horthyzmus hatvan éve elmúlt, s az akkor élők már mind öreg vagy nagyon öreg emberek. S így a horthyzmus már régóta egy csaknem kizárólag ideológiai legitimációs fikció, amelyet a kommunisták azért találtak ki, hogy ennek ürügyén üldözhessenek embereket, hazudozhassanak összevissza. Hiszen a valóságban a horthyzmus egy zömmel paraszti országnak az irtózatos nemzeti katasztrófa (Trianon) és egy kommunista lázadás utáni tekintélyelvű regenerációs rendszere volt, amelyet igazából Bethlen István liberálkonzervatív jogállamisága jellemzett 1938-ig.
Valóban nagy egyenlőtlenségek és szegénység is jellemezték a korszakot, de az a démonizálás, amely e rendszer körül dühöngött és dühöng, még azoktól is túlzás (volt), akik egykor kommunistaként csak rendőri ügyet jelentettek. Az elvtársaik által működtetett Szovjet-Oroszországhoz (SZU-hoz) képest akkoriban igen csekély volt ugyanis a magyar diktatúrahívők embervesztesége. Az úgynevezett zsidókérdésben pedig a rendszert csak az akkori nemzetközi összefüggések és erőviszonyok alapján lenne ajánlatos megítélni. Az ítélet pedig így jóval árnyaltabb és józanabb volna annál, semhogy valaki annak alapján gondolattalanul kárhoztasson. Végül is a Horthy-korszak egy történelmileg lezárt korszak – ellentétben a nagyrészt még jelent is jelentő kommunizmussal –, tehát megítélését a történészekre kellene bízni. Különös fordított lovon ülést jelent az, hogy a mostani balmorális koalíció a kommunizmust utalná a történészekhez, míg a jóval korábbi Horthy-rendszert viszont napi szolgálatos csahosaira bízza.
A horthyzmusról persze ettől függetlenül mindenkinek joga van fabulálni – főleg, mert jól fizetnek érte –, de kár azt hinni, hogy értelmes és tisztességes ember bármire is tartsa ezt a szabad műfajt. Horthyval kapcsolatban egyébként – akit persze teljesen felesleges idealizálni – talán elég anynyit mondani, hogy az ámulatig elhíresült Wallenberg nem tudott volna kiket megmenteni, ha a budapesti zsidókat a kormányzó Koszorús ezredes páncélosaival előzetesen meg nem menti. Nem tudom persze, mit mondana szegény Wallenberg, ha tudná, hogy ő Sztálinnal, gyilkosával együtt díszpolgára a „liberális” Budapestnek?
S ezzel már ott vagyunk a „kádáristáknál”, akik állítólag sokban hasonlítanak a „horthystákhoz”. A horthysták alkalmi erőszakosságaik mellett nem működtettek totális diktatúrát. Nem törölték el a magántulajdont, a szólásszabadságot, a vallásszabadságot, a sajtószabadságot, s működni engedtek ellenzéki pártokat. A kádáristák tudományos szocializmusa nem engedett ilyesmit, és sokaknak úgy tűnt, a világ végéig urak lesznek (főleg 1956 után). A kádáristákat ezért is sokan szolgálták ki lelkesen és/vagy szaktudással. Igen jól élve az általános szegénység közepette.
Manapság egyesek az egyszerűen csak túlélni akaró magyar társadalmat kollaboránsnak minősítve, a felpuhult diktatúra műellenzéki szerepeit (kabaré, média, „demokratikus ellenzék”) használva hamis dobbantónak, elitnek képzelik magukat. S azt hiszik, hogy ők – nem mellékesen, mint a kádáristák mai tényleges kormányzati szövetségesei – jogosultan ítélkezhetnek egy olyan régi szerkezetről, amelynek gyakorló haszonélvezői voltak. A meszesedő és gondolattalan tudományos ideológia előkelően baloldali meggazdagítóiként, s engedélyezetten (Aczél György védelmében) a jövendő, szintén tudományos és főleg piaci liberalizmus új megváltást hirdető aktoraiként.
Az akkor is lenézett kádáristáknak tehát akkor is szövetségesei voltak, mint ma. Modernizálták a zsákutcát, előkészítve az abból kivezető „liberális”, közös menekülőutakat. Hiszen a célszerűen kiszolgáló, nem kádárista kádáristák azt azért tudták, hogy tömegeket ők tartósan nem tudnak biztosítani. (Itt jött be a legkeményebb antikommunizmus sikeres, 1990-es, SZDSZ-es korteshazugsága.) Viszont az ügyes szociáldemokratáktól nálunk már évtizedekkel korábban is lízingelni lehetett csodaváróan buta tömegeket (lásd a XX. század elején az úgynevezett polgári radikális ideológusok nyomásgyakorlási módszereit). Természetesen a nem kádárista kádáristák e tömegeket is ugyanúgy lenézték, mint a szállítóikat.
Ha valaki tehát nem horthysta, akkor persze nyilvánvalóan kádárista, s egyként alkalmatlan arra, hogy a finom européer „liberális” lelkek minőségét megértsék és megüssék. Nem tudni miért, a nem kádárista kádáristák és elődeik állandóan európainak képzelték magukat. Oly vitézül európáztak itt a magyar ugaron, hogy az emberek soha nem értették, miért mazochistáskodnak itt. De ha jobban megnézzük produktumaikat, akkor – kevés tiszteletre méltó teljesítménytől eltekintve – világos: a valódi Európában azok tucattermékek. Hiszen nyugatra küldve azokat forgalomképességüket az előkelő, balos nyugati szellemek körében csak a nem ismertség barbár mellékíze növeli. A romantikus szabadságharccá maszkírozott, távoli mesék itteni gyártóiként határozottan jobban járnak itthon, mintha eredeti konkurensekkel kellene versenyezni nyugaton a humanista tömegtermelésben.
Európa túlnépesedett baloldali világmegváltóinak ezért mi, szegény balkániak többnyire csak lelkes, másodlagos utánzóit élvezhetjük naponta, amint megmondják az őszintét. S szlogenekkel hajigálózva önnön szobraikat építik olyan nagyra, hogy azt nyugaton, vagyis bizonyos kávéházakban, szerkesztőségekben s némely „progresszív” milliárdosok népboldogító pénzosztóinál is észrevegyék. Mert attól kezdve teljes a siker. A nyugatról elismeréssel hazajött szellem már ítélhet – ismét s megunhatatlanul újra – a horthysták és kádáristák felett. Így lesz a nem kádárista kádáristák hernyója a liberális emberiség lepkéjévé. S ez nekik elég is.