Áll a bál a XIII. kerületi Horn Gyula sétány körül. Ahogyan az várható volt, a budapesti kormányhivatal kimondta, jogszabályt sért az elnevezés. Sára Botond főispán fel is kérte a Fővárosi Közgyűlést, harminc napon belül kereszteljék át a sétányt. Az elnevezéséről döntő közgyűlést annak idején nem zavarta, hogy törvény mondja ki: nem viselheti közterület a nevét olyan személynek, aki önkényuralmi rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett. (Arról nem is beszélve, hogy az ország kiárusítása sem volt szép gesztus a szocialista kormányfőtől.) A Magyar Tudományos Akadémia korábban állásfoglalásban rögzítette: Horn Gyula részt vett, sőt vezető szerepet vitt a XX. századi önkényuralmi rendszer kiépítésében és fenntartásában. (Na és? – mondaná a néhai pufajkás.)
Nem venném be a ciánkálit, hogy a Fővárosi Közgyűlés már holnap nekiáll új elnevezésen morfondírozni. Konok csapat székel a Városházán. Meg aztán ugye presztízsről van szó…
Valahol persze értem én, hogy az elfekvőben pulzáló szocialista ötletgazdák kézzel-lábbal ragaszkodnak hajdani miniszterelnökükhöz. Mégis kivel álljanak elő a közelmúltból? Biszku Béla bácsival? Az ikonhiányban szenvedő ellenzéket nyilván az motiválta, hogy utoljára – míg ki nem itta magát a hatalomból – Horn Gyula volt képes egy karámban tartani a baloldalt. Mások számára talán az 1994-es választások előtti emlékezetes autóbalesete emelte a magasba a szocialista vezért. Az, ahogyan hónapokon át vaspántos glóriával a fején hirdette az igét.
Pár éve a túlmozgásos Ujhelyi István már fölvetette: kapjon az Országházban egy termet „a huszadik század egyik legkomolyabb, legnagyobb hatással bíró magyar államférfiúja”. Több mint kétszáz helyiség van a Házban, miért ne lehetne az egyik Horn-terem. A büfét, mondjuk, én is el tudtam volna képzelni. (Egyedül vagyunk, Tibor” – mondta pályája alkonyán Horn Gyula az MSZP pohárnokának, Szanyi Tibornak, jelezve, a szocialista párt az egyetlen, amelynek nincs szövetségese. Ha a felettük keringő muslincákat nem számoljuk, igaza is volt.)
Az imázsépítés egyébként nem ma kezdődött. Évekkel ezelőtt Horn köztéri szobránál rebegett köszönetet a néhai kormányfő határnyitásáért Szabó Zsolt szocialista országgyűlési képviselő. Még a hangja is elcsuklott szegénynek, annyira hatása alá került saját, mikrofonba mondott marhaságainak. Hogy mennyire korszakos tettet hajtott végre ez a kivételes Gyula, amikor 1989 őszén föltekerte a határsorompót! „Több volt az egy szimpla határnyitásnál! […] Összehozta a keletet és a nyugatot ez a nagy formátumú államférfi. Köszönjük, Gyula! Stb.”
Annak dacára mondta mindezt, hogy az eltelt évtizedekben már számtalanszor leírták, bebizonyították és levezették: az a határnyitogatós történet egészen másképp volt, mint ahogy a szocialista történetírás megörökítette. A nyitás (előtte a látványos szögesdrótkerítés-átvágás) szándékát nem Horn Gyula, hanem Németh Miklós akkori kormányfő közölte Mihail Gorbacsov szovjet vezérrel 1989 tavaszán, majd ugyanő tájékoztatta erről Helmut Kohl kancellárt szeptember 10-én. Horn csak úgy jött a képbe, hogy ő szaladt be a hírrel a televízió A hét című műsorának stúdiójába. Elvitte a show-t, ő lett a „Határnyitó”.
Megjegyzem, Németországban Németh Miklóst tekintik a nyitás hősének – dacára annak, hogy a kerítésátvágásnál Horn fotóztatta magát a sajtóban. Ő a harapófogót tartotta, Németh Miklós meg a hátát. (A szónok Szabó Zsolt mentségére szóljon, hogy ő 1989-ben – tizenöt évesen – még nem vett részt efféle eseményeken. Akkortájt inkább szkinhedek társaságában láthattuk – például Göncz Árpád Kossuth téri kifütyülésénél –, csak aztán lett szocialistává. Talán jobban járt volna, ha a kopaszokkal marad.)
Szóval most itt ez a suta sétánybotrány. Az ember nem is érti, miért kell izomból intézni egy ilyen ügyet. Szerintem maga Horn Gyula se ragaszkodna e kétes dicsőséghez. Kinek hiányzik, hogy a róla elnevezett sétány minden második járókelője róla meg a szüleiről értekezzen?
