Most, amikor minden széthullóban, minden eltörött egész még szét is porlad, és egyáltalán nem dereng a lőporfüstbe vesző láthatáron a szép új világ előképe, nagyon meg kell becsülnünk minden kis apróságot, ami a kizökkent idő helyretolását jelentheti számunkra. Ezért most szánjunk néhány percet arra a megnyugtató döntésre, amellyel a budapesti kormányhivatal jogszabálysértőnek minősítette egy közterület elnevezését, és Sára Botond főispán felszólította a Fővárosi Közgyűlést, hogy harminc napon belül szüntesse meg azt a helyzetet, amikor is egy sétány Horn Gyula nevét viseli a XIII. kerületben.

Az önkormányzati törvény egyértelműen fogalmaz: közterület vagy közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki részt vett a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában. Márpedig Horn Gyula pufajkás volt az ­1956-os forradalom idején, később pedig a létező szocializmusnak becézett nemzetrontó állampárti diktatúra külügyminisztereként szerzett magának kétes hírnevet. A rendszerváltozás egyik feldolgozhatatlan tragédiája, hogy 1994-ben a magyar szavazópolgárok többsége miniszterelnökké választotta. Ám az a tény, hogy a magyar társadalom látszólag szemet hunyt múltbéli bűnei fölött, egyáltalán nem teszi őt példaképpé. Ezért mondta minden jóérzésű ember azt már a sétány elnevezésekor, hogy a kerület és a főváros döntése tarthatatlan, egy pufajkás nevét semmi ne viselje a rendszerváltás utáni Magyarországon.

Nem változtat ezen a megítélésen az sem, hogy látva a mai posztkommunistákat, a Gyurcsány házaspár köré gyűlt neobolsevikok szellemi, erkölcsi és politikai nívótlanságát, Horn Gyula ma már messze kimagaslik közülük, és történelmi alakja súlyos árnyékot vet mai pitiáner utódaira. Mindegy, hány részre szaporodott osztódással a valamikori állampárt romjain elburjánzó MSZP, minden párttöredék tagsága halovány árnyéka csak a Horn-nemzedéknek. Pedig a léc nincs túl magasan. De nem teszi a volt karhatalmistát egyenrangúvá nagy költőinkkel, nemzetünk megmaradását és felemelkedését valóban történelmi tettekkel segítő elődeinkkel, de még más népek nagyjaival sem a sorsnak az a kegyetlen fintora, hogy a baloldal jelenlegi politikusai legalább annyit ártanak hazájuknak, mint annak idején a pufajkások. Sírják vissza nyugodtan Horn Gyulát a pártjukat láthatatlanná tévő szocialisták, de nosztalgiájukat éljék ki egymás között, ne akarják szűnni nem akaró elvtársi szolidaritásukat mindenkire ráerőltetni.

Egyébként is gyalázat tisztára mosdatni és ünnepelni a vörös embertelenség egyik meghatározó figuráját egy olyan országban, ahol a balliberális karaktergyilkosok válogatás nélkül lincselnek erkölcsi halálra bárkit, aki a barna embertelenség idején alkotó nagyjainkat nem tartja nácinak pusztán azért, mert rosszkor voltak rossz helyen. Hosszú sora van azon nagyszerű magyaroknak, akiknek nem lehet szobruk, nem nevezhetünk el róluk köztereket hazánkban, mert azok, akik megszavazták a Horn Gyula sétányt, azonnal felbőszítenék az egész világ közvéleményét ellenünk, és talán még az ENSZ-csapatok is bevonulnának, ha mondjuk egy könyvtár Szabó Ervin helyett Csurka István nevét venné fel. Szóval hátrébb az agarakkal, kedves elvtársak, és azonnal változtassátok meg a sétány nevét. Sürgősen érzékenyítsétek magatokat a mi fájdalmaink, a mi történelmi traumáink iránt. És ha nem is tudjátok soha megérteni, mi bajunk van Horn Gyulával, legalább fogadjátok el, hogy mi is itt élünk, ez a mi hazánk is, és a mi szempontjaink semmivel nem alárendeltebbek a tieiteknél. Itt egy újabb lehetőség, hogy megegyezzünk valamiféle nemzeti minimumban.