Holnap eldől

Sokan azt gondolják, hogy a választók vasárnap a szavazófülkékben pártokra és politikusokra voksolnak. Ez azonban csak látszat.

Mi forog kockán? Mi a választások tétje? Ha patetikusak vagyunk, akkor az egész magyar jövő. Ha pragmatikusak igyekszünk lenni, akkor az ország talpon maradása, gazdasági megerősödése. A szavazólajstrom szerint a jelenleg kormányzó jobboldal és a baloldali alkalmi összefogás felől döntünk, de valójában a lassú gyarapodás vagy a gyors elszegényedés közt választunk. Most döntjük el, hogy további bizalmat szavazunk-e egy korántsem tökéletes, de kormányzásképes, jövőképpel bíró, elképzeléseit, ígéreteit a lehetőségek függvényében valóra váltó politikai erőnek, vagy dühtől, alaktalan szemrehányástól vezérelve, s némileg hazardírozva ismét hatalomba emelünk egy a revánsvágynál tovább nemigen jutó alkalmi pártszövetséget. Olyan társulatot, akik miatt 2008-ban az államcsőd határára kerültünk, akik eladósítva az országot hatalmas hitelt vettek föl, de a visszafizetést gondosan az Orbán-kormányra hagyták. („Főúr, ő fizet!” – mutathatott volna 2009-ben, bukása évében Gyurcsány Ferenc Orbán Viktorra.)

Tavaly nyár végén a hírekből megtudhattuk, hogy a kormány idő előtt visszafizette az IMF-hitelt. De ez így pontatlan. A szocialista kormány által fölvett hitelt mi tízmillióan fizettük vissza. Mi, helyünkön maradt, panaszaikkal külföldre sosem rohangáló, nem fanyalgó, nem nyafogó, hanem a családunkért és a hazánkért itthon dolgozó magyar állampolgárok. Ezt a hatalmas terhet letettük végre. Akik a baloldalra szavaznak, azok visszateszik a vállunkra. Mert csak most vagyunk azon a szinten, hogy már nem nyomja a hátunkat a mások által ránk rakott súly, most indulnánk meg azon az úton, ahol a jelzőtáblák a jól érzékelhető eredmények.

A méltányosabb közteherviselés érdekében bevezetett bankadót utánunk számos európai ország bevezette. Csökkent az államadósság. Döcögve, de haladnak az elszámoltatások. A zsebszerződések felülvizsgálata folyamatban, a rezsicsökkentésnek lesz új állomása. Ez mind a lényeget érinti, életünk minőségét befolyásolja. De vajon miért nem írható le a föntebb sorolt nagyon fontos intézkedésekkel a választások igazi tétje?
Mert amit felsoroltunk, az mind nagyon fontos, életünk materiális alapja. De van efölött valami nehezen megfogható, amit úgy hívhatnánk: lelki közérzet. Olyan kormány idején, amely nemzeti érdekérvényesítésben, összmagyarságban gondolkodik, és tekintete nem áll meg a határátkelőknél, jobb a közérzetünk. Ha még az Európai Parlamentben is jobban szeretünk olyan politikust látni, aki védi az országot – és utálkozunk attól, aki támadja –, akkor ez hogyan lehetne másképpen az ország vezetését tekintve?

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az emberek szeretik a változásokat. Kevés dolog tud bennük olyan feszültségeket kelteni, mint a változások dömpingje. Márpedig a második Orbán-kormány a változások garmadát indította el, léptette életbe. Ez konfliktusokat szül, amelyeknek idő kell, hogy kiegyenlítődjenek, megoldódjanak. A változások tömegénél egyetlen idegesítőbb dolog van – s ezt az idősebbek a negyven év alatt megtanulták –, az, ha remény sincs a változásra. Lehet, hogy nehéz megszokni a régi buszok helyett az új metrót, de ez mégiscsak sokkal jobb, mint éveken, sőt évtizedeken keresztül kerülgetni a félbehagyott építkezés hatalmas gödreit, látni, hogy a paravánok mögött nem dolgozik senki, szívni a bontás porát, pallókon járni a tehetetlenség sarában, és nem látni, hogy formálódnának a dolgok. S közben vesztegetők és nyerészkedők alkui nyomán nejlonzacskós ötvenmilliók cserélnek gazdát jóval a fejünk fölött.

Az Orbán-kormány hatalmas iramot diktált önmagának. Versenyt futott az idővel. Nem dönthetett másképp: egy országban, amely a csőd szélére került, és stagnál a fejlődésben, az igazi kockázat a kockázatvállalás teljes mellőzése. A gazdaemberre hasonlított, aki nyolc évig egy nagyvárosi lakás szuterénjában kényszerült élni, de utána megváltozott az élete, és ismét hatalmas területen gazdálkodhat. Elvetett gyorsan, amit csak tudott, ha volt rá ideje, energiája, öntözött, máskor az esőre bízta, megered-e valamely intézkedés gyökere. Ha új lehetőséget kap, most majd körbejárhat, fölmérheti, mi az, ami meggyökeresedett, mi az, ami helyett másik növényt kell ültetnie, hol maradt el a metszés, mi kíván átültetést, hozzáértőbb gondozást.

Lehet vitatkozni azon, hogy jó helyen vannak-e a Seuso-kincsek a parlamentben, vagy rögtön végleges helyükre kellett volna vinni őket állandó kiállításra. De a kérdés így, választások előtt másképpen vetődik föl. A kérdés most vasárnap valójában az, hogy nejlonzacskóban szeretnénk-e tudni a Seuso-kincseket, amint gazdát cserélnek egy parkolóban, majd pillanatokon belül Bissau-Guineába kerülnek, mielőtt végleg eltűnnének a szemünk elől, vagy inkább megállunk a tároló előtt, ahol az üveg tükrén saját arcunk homályos, halvány képe összemosódik az üveg mögött a nemzet kincseinek fényes kontúrjaival, s mi eltűnődhetünk régi korok nagyszerű mestereinek keze munkáján.