Túl a tűréshatáron

John McCain arizonai szenátor szavai szerint egy Putyinnal ágyba bújó újfasiszta diktátort választottunk meg demokratikusan, szabadon, elsöprő kétharmaddal.

Azt hittük, az a legrosszabb, ha nagyhatalmak politikusai ideológiai okokból országokat bélyegeznek meg, ahogy azt a Szovjetunió tette a Nyugat összes államával. De a republikánus szenátor indulatos kifakadása a magyar kormány ellen azt bizonyítja, van rosszabb is: amikor gazdasági okokból ideológiai bélyeget sütnek arra az országra, amelynek gazdasági válságkezelése és kiútkeresése eltér a szokványostól.

Nehéz higgadtan írni erről az amerikai szenátusban elhangzott hozzászólásról. Colleen Bell kinevezését megakadályozandó McCain olyan érvelésben tört ki, amellyel többet ártott hazánknak, mint az utóbbi években bármely más politikus. Miközben Magyarországot nagyon fontos országnak nevezte. Ahol szerinte „rossz dolgok történnek”. Európa közepéről uniós tagországként a Nyugat minden tisztelete mellett gazdaságilag Kelet felé tapogatózni nyilván „rossz dolog”. Miért is lóg ki Magyarország a sorból, amikor küszöbönáll a Nagy Alku, a szabad kereskedelmi megállapodás Amerika és az EU között?

John McCain arizonai republikánus szenátor az új amerikai nagykövet, Colleen Bell kinevezéséről tartott szenátusi szavazás alkalmával a következőket mondta Magyarországról: „egy nemzet annak a határára került, hogy feladja a szuverenitását egy újfasiszta diktátornak, aki ágyba bújik Vlagyimir Putyinnal”

A magyar kormány elfogadhatatlannak tartja és határozottan visszautasította McCain szavait – többek között ezt hangsúlyozta a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára szerdán a berendelt ideiglenes amerikai ügyvivővel folytatott megbeszélésén.

A renitensek sosem önmagukban veszélyesek, hanem mert a példájukat mások is követhetik. Márpedig Amerika éppen most lendült bele a palagáz-kitermelésbe, amelyből kolosszális biznisz csak akkor lehet, ha van rá kereslet Európában is. Akármilyen kis ország vagyunk, felvevőpiacként mégis csak fontosak vagyunk a közép-európai térséggel együtt. Mert Amerika palagázbiznisze és a zuhanó kőolajár, ami miatt Oroszország a vártnál is nehezebb helyzetbe került (egyetlen dollár áresés az oroszoknak 70 milliárd rubel kárt okoz), összefüggenek azzal, hogy Magyarország, ahol „rossz dolgok történnek”, „fontos lett”. Pontosabban fontos lett az ország bemocskolása. 2008 szeptemberében, amikor az amerikai elnökjelöltek vitája folyt, McCain szenátor Obama riválisaként egyik fontos programpontjául ugyanúgy az adócsökkentést jelölte meg, mint két évvel később Orbán Viktor. Hátborzongató belegondolni, hogy ha nem Obamát, hanem McCaint választják elnökké, konzervatív programjával esetleg ő is a fasizálódás útjára vezette volna az Egyesült Államokat...? Vagy aki egy világhatalom tetején csücsül, az eleve nem lehet újfasiszta diktátor?

McCainnek az amerikai szenátusban elmondott korbácsos mondatai erőszakosan elválasztották a nemzetet a kormányfőtől: „egy nemzet annak a határára került, hogy feladja a szuverenitását egy újfasiszta diktátornak, aki ágyba bújik Vlagyimir Putyinnal és mi a Gazdagok és szépek (szappanopera) producerét küldjük nagykövetnek”. Tényleg feladtuk volna szuverenitásunkat az április országgyűlési választáson? Mi azt hittük, éltünk demokratikus jogainkkal. Hogyan feledkezhet meg egy szenátor a „demokrácia hazájában” arról, hogy Orbán Viktor szabad választásokon került az ország élére? Pártja másfél hónappal később ismét fényes győzelmet aratott az EP-választásokon, majd ősszel az önkormányzati választásokon. Vagy mindazok, akik rá szavaztak, egytől egyig újfasiszták lennének?

De ha itt többségben újfasiszták vagyunk, akkor hogyan tudjuk föladni a szuverenitásunkat, ami nincs is? A hazai balliberális médiában érződik némi zavarodottság. Mintha még ők is meglepődtek volna, s azon morfondíroznának: ennyire azért nem kellene a kezünk alá dolgoznia McCain szenátornak, mert honfitársaink úgy megutálnak minket idehaza, hogy fuccs a tüntetéseinknek, amelyeket, hála a kormánypártok szaporodó melléfogásainak, hetente szervezhetünk amerikai támogatóink segítségével.

Ha nekem fontos egy ember, akkor meg akarom ismerni. Ha egy magas rangú politikusnak fontos egy ország, akkor meg kellene ismernie. McCain járt Magyarországon, nem is régen. Egy fasiszta országban ezer jelből megállapítható, hogy ott a szabadságot elhantolták. Sztálin Szovjetuniójában, Hitler Németországában a totalitarizmus levegője fullasztóan árulkodott az állami erőszakról. Az ilyen országokban nemhogy tüntetni, de még viccet mesélni sem lehet.

A külügy már kiadta a tiltakozásról szóló közleményt, de az édeskevés. Kormányszintű, nagyon erőteljes és nagyon profi külügyi-kulturális szervezésben Magyarország valódi arcát, valódi karakterét kellene hivatásszerűen és szinte sulykolva megmutatni a világnak ahhoz, hogy a rólunk szóló hazugságok ne fonjanak be minket folyondárként. Megtérülne. McCain szenátor észrevételével, miszerint jobb lenne, ha Amerika tapasztalt diplomatát küldene Magyarországra, még egyet is érthetünk. Mi sem bántuk volna, ha André Goodfriend helyébe, valamint a szappanopera-producer Colleen Bell helyett egy tapasztalt, az országot és diplomáciai protokollt jól ismerő nagykövet érkezett volna a tengerentúlról hazánkba. Aki nyitott szemmel, nyitott szívvel, s a lehetőségekhez képest elfogulatlanul ítél rólunk, és hajlandó híven tájékoztatni az amerikai politikusokat arról, mi történik Magyarországon.

McCain valóságtól elrugaszkodott érvelése felesleges volt: Colleen Bradley Bellbõl amerikai nagykövet lesz, a szenátus megszavazta. S nem árt, ha tudjuk: a hölgy kinevezése valójában Goodfriend pozíciójának megerősítését jelenti. Goodfriend a rábízott fellazítási feladatot végrehajtotta, jutalmul a nagy politikai álarcosbálon most már egy szőke hölgy maszkját tarthatja a saját arca elé.