Ha hihetünk a borús előrejelzéseknek, a migrációs hullám tetőpontja még el sem érte a határait, az Európai Unió máris a működésképtelenség jeleit mutatja. Intézményrendszere leblokkolt, a közösen kidolgozott szabályrendszere recseg-ropog, a közösség lelkét jelentő közös értékekre pedig lassan már szemforgató, hamis szólamokban sem hivatkoznak. Kövér László néhány hónapja még némi feltűnést keltett azzal a nyilatkozatával, miszerint Európa most nem létezik. – Van egy Európai Unió nevezetű, elfuserált intézményrendszer, amely már régen alig hasonlít arra, amiért létrehozták az alapító atyák. Már nincs szó értékközösségről – fogalmazott a házelnök egy interjúban.
A menekültválság ügyében tapasztaltak őt igazolják. Ami azért furcsa, mert az Európai Unió tagállamainak közösek az érdekei, s nyilvánvaló, hogy hosszabb távon egy ilyen kihívásra csak együtt lehet megfelelő választ találni. Amire jó alkalom lehetne a soros uniós csúcs, ahol a tagállami vezetők, állam- és kormányfők a bizottság által javasolt kvótarendszeren túlmutató megoldásra is juthatnak. Ám ebben kevesen hisznek, ezért is kezdődött egy sajátos verseny a tagországok között, amelynek egyik kezdeményezője épp a szárazföldi migráció főútvonalán fekvő Magyarország. Az aktuális helyzet súlyos, de talán nem annyira, ahogy azt részben belpolitikai okokból a kormányzati kommunikációs gépezet beállítja. Hazánk tudna fogadni menekülteket a kvótarendszer szerint, ám jogos az aggodalom: ha a menekülthullám tetőzik, elviselhetetlen létszámú ember jutna a belső szolidaritás jegyében az egyes tagállamokra. A déli határunkra nehezedő fokozódó nyomás, a minket tranzitországként használók várható visszatoloncolása rövidesen valóban nagy nehézséget okozna. Másokhoz hasonlóan a magyar kormány sem bízik az unió cselekvőképességében, ezért a jövőbe tekintve egyoldalúan lép: kerítés építését jelenti be a szerb határon, heves reakciókat kiváltva világgá kürtöli a menekültek visszafogadásáról rendelkező dublini egyezmény alkalmazásának felfüggesztését, majd másnap kicsit puhít az álláspontján. Fontos tudni: nem csak mi feszegetjük az uniós normák, egyezmények nyújtotta kereteket; azok is ezt teszik, akik akár csak ideiglenesen lezárnak egy belső uniós határt. Kérdéses, mekkora elrettentő ereje van e helyzetben Brüsszel esetleges kötelezettségszegési eljárásának. Ha az életszerűtlen, idejétmúlt szabályok közös megváltoztatása nem látszik lehetségesnek, egyre többen választják a dezertálást, és semmi nem szab gátat a tagállami érdekérvényesítésnek, ami a határ egyik oldalán a menekültek előzékeny továbbengedésében, a másikon a határ lezárásában, a migránsok visszatoloncolásában nyilvánul meg. Szélsőséges esetben még az is megtörténhet, hogy Európa egyes vidékeit nemcsak jelképes, hanem valóságos falak választják majd el egymástól. Riasztó jövőkép; nem hiszem, hogy Magyarország jól járna ezzel. Ezért hát tárgyalni és tárgyalni kell arról, hogyan tudja az EU megvédeni magát a migrációs válság következményeitől.
Az előjelek nem biztatók. Ha az ukrán vagy a görög válságot nézzük, úgy tetszik, az unió nem képes a problémák kezelésére. Az Oroszország elleni szankciókkal önmagát bünteti, a görög krízist, az eurózóna perifériájának gondjait pedig jórészt a közös európai piac előnyeit leginkább élvező Németország okozza. Eközben az uniós szabályok mintha nem volnának egyformán érvényesek kicsikre és nagyokra. Ahhoz, hogy az EU kezelni tudja a menekültügyet, át kellene lépnie a saját árnyékát. Vajon a brüsszeli apparátus irányítói, a tagállamok választott vezetői képesek lesznek erre legalább ebben a kérdésben? Most valóban sok múlik rajtuk.
